Nem, nem csak azért, mert megalázott egy politikust. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság iszákos elnökének tette ismét megmutatta, hogyan viszonyulnak a nemzetállamok az európai politikai szervekhez.
Sokan sokféleképpen értelmezték már Juncker és Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt heti, brüsszeli találkozását, amikor a Bizottság elnöke előbb diktátornak nevezte Orbánt, majd megpaskolta az arcát is. Előbbit Havasi Bertalan miniszterelnöki szóvivő később megmagyarázta: állítólag Juncker évek óta diktátorozza a magyar miniszterelnököt, amelyre “nagyhercegezés” a reakció. Sokan azt is összeszedték, mit lehet tudni Juncker előéletéről — ez az, ami az én gondolatmenetemet is ihlette.
A Bizottság élén ugyanis egy alkoholistának mondott (“konyakot reggeliző”) politikus áll, aki luxemburgi miniszterelnöksége alatt titkosszolgálati botrányba is keveredett. Ezek alapján nem is szabadna már politizálnia, mégis: Juncker tipikus európai politikusnak számít.
A nemzetállamok ugyanis hajlamosak nem komolyan venni az európai intézményeket — egyébként joggal. Lassúak, körülményesek, parttalan viták helyszínei és sokak szerint csak pénzkidobás működtetni ezeket. Nem csoda, ha ezekre a helyekre — mint például az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság — olyan politikusokat jelölnek vagy delegálnak a nemzetállami politikai elitek, akik saját országukban már leszerepeltek.
Ez persze nem újdonság, minden egyes EP-választáskor realizálja a szavazó, hogy szanyitiborokat és dajcstomikat juttat zsíros állásokhoz. A pártok pedig örülnek, mert egyrészt saját emberük kerül Brüsszelbe, másrészt legalább odahaza nem nyilatkozgat folyton olyanokat, amivel kínos helyzetbe hozzák szervezetüket.
Az európai intézmények azzal is fontosabbakká, erősebbekké válhatnának, ha egy-egy nemzetállam nem a politikusi felesleget, selejtet küldené oda, hanem a legfelkészültebb szakemberek közül néhányat. Ám a tagállamok — érthető módon — önzőek, inkább saját országuk jobbítására fordítják legjobb politikusai szaktudását, energiáját. Azaz nem az európai közösség kollektív jobbá tételében, hanem az adott nemzetállam fejlesztésében érdekeltek. Azaz: nehéz a helyzet.
Így eshet meg az, hogy olyan politikusok kerülnek fontos (de nem annak tűnő) pozíciókba, akiknek még a protokollról sincsen fogalmuk, csak feszt poénkodnak. Mi pedig maximum kínunkban tudunk nevetni a diktátorozáson, pofonon és egyebeken. De inkább dühösek vagyunk, hogy a vezetőink ilyen embereket választanak ki ezekre a posztokra.
A poszt eredetileg itt jelent meg:
