benyóblog

Murray Edelman és a politikai szimbolika

2010. november 08. 22:52 - benyó

A politika szimbólumhasználata igen fontos lehet a választópolgárok meggyőzése során. A politikai szimbolika taglalásához Murray Edelman amerikai szociológus és politológus elméletét fogom felhasználni, melyet A politika szimbolikus valósága1 című munkájában fektetett le, melynek bemutatásához segítségül hívom Horváth Szilvia recenzióját2, valamint Szabó Márton könyvfejezetét is3
Az alábbi blogposzt szintén a készülő TDK-dolgozatom egyik alfejezete.


Murray Edelman fent említett munkája, az első híresebb, s talán legnagyobb hatású műve, 1964-ben íródott. Ő volt az első, aki számára a szimbolikusság már nem csak egyfajta fátyolként jelent meg, amely elleplezi a politikai valóságot. Nála a szimbolikusság maga a politika, s így a politikai folyamatok szerves részének tkinti a szimbólumokat.

Edelman számára a politika tehát természete szerint szimbolikus, jelentésekkel felruházott világ, ahol minden döntésnek, javaslatnak, kérdésnek és célnak jelentősége van, csak mindnek más szempontból. Szerinte a politika kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy a kormányzat hogyan nyer legitimitást a cselekedeteihez? Edelman válasza ezek után nem túl meglepő: a politika fontos szimbólumai által. Szerinte a politika nem holmi grandiózus pénzosztás, hanem „valakiknek valamit jelentő események, döntések, cselekedetek, beszédek, törvények és hírek sokasága”4. Ezek a valakik pedig az emberek5.

Edelman emberképe a következő: számára az ember nem politikai eszmék elvont hordozója, nem is a saját érdekeiért bármit megtenni képes élőlény, hanem olyan cselekvő, akinek magatartását sok minden alakítja, pl. absztrakt szavak, elvont nézetek, hitek, mítoszok, vélemények, meggyőződések, vágyak, akaratok, célkitűzések, szerepelvárások, társadalmi normák, stb. Ezek mind szimbólumokban, szimbolikus formában öltenek testet, így az ember szimbólumhasználó lényként írható le a legjobban. Ilyen minőségében pedig összeköti a politikai szféra egészét, s szervezi annak működését.

Erre Szabó Márton a dolgozat szempontjából külön érdekes példát hoz fel, szemléltetve Edelman álláspontját a politikai választások tárgyi- és szimbolikus természetével kapcsolatban6. Különböző vizsgálatok és kutatások alapján azt a következtetést vonja le az amerikai politológus, hogy a választópolgárok többsége nincs tisztában a pártok programjaival, de gyakran még azt sem tudják, hogy milyen a pártok alapvető politikai irányzata, arculata. Tény, hogy az is gyakran előfordul demokratikus rendszerekben, hogy a pártok nem is kínálnak lényegi pontokon eltérő programokat, de ha igen, akkor sem tartják be azokat hatalomra kerülésüket követően. Az állampolgárok mégis igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a választásoknak, amit alátámaszt, hogy a szavazásra jogosultak fele-kétharmada járul rendszeresen a szavazóurnákhoz a modern, demokratikus berendezkedésű országokban. Ennek valószínűleg az az oka, mondja Edelman, hogy az emberek számára a választás nem csupán elitrekrutáció, vagy rotáció, hanem egyfajta rituálé, szimbolikus folyamat, amely megerősíti bennük azt a tudatot, hogy a politikát az ő akaratuk formálja, befolyásolhatják a „dolgok menetét”. 

Na de mik a szimbolizáció előfeltételei? Edelman itt nagy hangsúlyt fektet a pszichológiai eredményekre, úgy véli, hogy a legfontosabb feltétel a pszichológiai feszültség. Ez abból ered, hogy a politika az emberek számára eredendően távoli világ, melyre nincs hathatós befolyásuk, s ez félelmet, szorongást kelt bennük a jövőt illetően7.

Edelman művében megkülönbözteti egymástól a stabl és a változékony (vagy több-) jelentésű szimbólumokat, melynek során felmerül a forma mint jelentés elképzelése. A többjelentésű szimbólumokkal az ötödik fejezetben foglalkozik8, s arra a megállapításra jut, hogy „az egyes csoportok számára eltérő jelentésű nyelvi egységek a maguk konnotációs mezejével csak bizonyos észleleteket tesznek lehetővé, egyszóval befolyásolják a dolgok jelentését és a világtapasztalatot”9. Edelman szerint a politikai célok is hasonló természetűek, ám ezen célok megnevezéséből nem lht levezetni a cselekvéseket. Méghozzá azért nem, mert a célok a társadalomban jelen lévő értékek kifejezői, s magukba sűrítik ezeket az értékeket, s érzelmeket keltve fejezik ki ezeket. Röviden: a politikai célok szimbólumok.

A szerző azzal is felkavarta az állóvizet, hogy azt állította: a vezető és vezető közötti különbség lényegében stílusbeli. Számára a politikai vezetés nem egyszerűen egy magas pozíció betöltése, hanem az emberek meggyőzése arról, hogy ő valóban képes vezetni őket. Ennek legjobb módja, ha talál magának egy olyan ellenséget, akivel képes felvenni a küzdelmet, s képes demonstrálni a vezetésre való alkalmasságát10. Edelman a politikai nyelvi stílusban véli felfedezni a stabil jelentéseket, méghozzá a forma jelentésének vizsgálatakor (hetedik fejezet11). Edelman, mint már Dieckmannál is utaltam rá, négy nyelvi stílust különít el: a meggyőzési, jogi, bürokratikus és politikai alkudozás stílusát. Edelman eme stíluskategória-rendszere alkalmas lehet arra, hogy a nyelvi megnyilvánulásokat vizsgálva következtetni lehessen például az adott intézményben folyó politizálás jellegére, legalábbis Dieckmann értelmezése szerint12.

Edelman számára a stílus erőforrás, melynek révén a politikai elit megerősítheti, avagy egyáltalán kialakíthatja előnyét. Úgy véli, hogy ez nem csak a forma jelentésére, hanem a szimbólumokra is vonatkozik: A mindenkori rend keretei közt az elit materiális és szimbolikus előnyöket szerezhet a politikából azzal, ha védelmébe veszi az uralkodó jelrendszert13. Szerinte a szimbólumok alkalmasak lehetnek a létező status quo fenntartására.
Edelman tehát nem választja külön a szimbólumokat a politikától, mint azt korábban sokan megtették előtte, hanem a politika szerves részének tekinti azokat, melyek segítségére lehetnek a politikai vezetőknek, hogy politikai mítoszaikat közvetítsék a választópolgárok számára, befolyásolni tudják azok döntéseit.
__________
1 Edelman 2004
2 Horváth 2006
3 Szabó 1998
4 Horváth 2006: 200.
5 Edelman az Utószóban tovább árnyalja a politikáról alkotott képét azzal, hogy kijelenti, a politika számára nem más, mint „jelentősként tálalt sokértelmű események sorozata” Edelman 2004: 156.
6 Szabó 1998: 111-112.
7 Edelman 2004: 10-12.
8 Uo. 75-89.
9 Horváth 2006: 203.
10 Edelman 2004: 64-66.
11 Uo. 101-117.
12 Dieckmann 2000: 86.
13 Edelman 2004: 99.

Felhasznált irodalom:
Dieckmann, Walther (2000): A politikai kommunikáció stílusai. In: Szabó Márton-Kiss Balázs-Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára – Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 2000. 79-113.
Edelman, Murray (2004): A politika szimbolikus valósága. L'Harmattan Kiadó, Budapest. 2004.
Horváth Szilvia: Murray Edelman: Nyelv, szimbólum, politika. Politikatudományi Szemle 2006/4. 199-208.
Szabó Márton (1998): Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. In: Szabó Márton: Politikai tudáselméletek – Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 1998. 110-132.



Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://benyo.blog.hu/api/trackback/id/tr884878629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.