Az alábbi posztban bemutatom Harold Dwight Lasswell amerikai politikatudós és kommunikációval foglalkozó teoretikus egyik tanulmányát, melyben elemzi a politikai nyelvet, valamint  a politikai értelem három (más értelmezések szerint négy) nyelvi formáját. A poszt a TDK-dolgozatom egyik alfejezetének részlete is egyben.

Lasswell A hatalom nyelve című tanulmányában azzal kezdi, hogyan alakult át többször is a kommunikáció közege. Az ókorban a nyelv még az igazság és a meggyőzés eszköze volt, így alakult ki a retorika, valamint a prédikáció műfaja. Azonban a nyomtatás megjelenésével a hangsúly átkerült a nyomtatott sajtóra, így hosszú ideig háttérbe szorultak a nyelvben rejlő orális lehetőségek. A huszadik században a film és a rádió feltalálásával ez ismét megváltozott, hiszen újra fontossá váltak a többek közt a gesztusok, valamint a hanghordozás. A század gyors és váratlan változásai Lasswell szerint elbizonytalanították az embereket, így nagy mennyiségű propagandairodalom jöhetett létre, mely a politikai nyelvezetet használta.

Lasswell szerint a mágia és maga a „mágikus” szó nagy szerepet játszott és játszik ma is az emberiség politikatörténetében, hiszen az emberek szemében politika és mágia összefonódott egymással: a politizálás gyakorta mágikus dolognak minősült, s a politikusokról gyakran hitték azt, hogy földöntúli legitimációval és hatalommal rendelkeznek.

Ezek után áttér a nyelvi funkció tárgyalására. Szerinte a nyelvnek van politikai funkciója is (sok más egyéb funkciója mellett), célja a hatalom befolyásolása, hogy valamilyen hatást érvényesítsen. Lasswell két határesetet említ ezzel kapcsolatban: a szándéktalan hatalmi hatást, amikor a nyelvhasználó nem politikai hatást szeretne elérni, mégis ilyet vált ki a kommunikációja révén, valamint a szándékolt hatás teljes hiányát, amikor a nyelvhasználónak nem áll szándékában semmilyen hatás elérése, mégis politikai hatást kelt. A politikai szándékok és hatások egyébként nem zárják ki a gazdasági és egyéb célokat és következményeket Lasswell szerint.

Lasswell kiemeli, hogy „Amikor a politika tudományáról beszélünk, a hatalom tudományára gondolunk. A hatalom döntéshozatal. A döntés szankcionált választás, olyan választás, mely komoly kárt okoz azoknak, akik semmibe veszik”. A politika nyelve a hatalom nyelve, tehát a döntés nyelve is egyben.

A politika nyelvének megértéséhez elengedhetetlen a politikai értelem három nyelvi formájának ismerete: a politikai mítoszé, a politikai doktrínáé, valamint a politikai formuláé, mely nyelvi formákhoz társulnak a kulcsszimbólumok és jelszavak. A politikai mítosz olyan alapvető feltevések halmaza, melyek befolyásolják, meghatározzák az adott kor hiedelmeit. Ezekben a feltevésekben pedig az adott korban, akár igazak, akár nem, a tömegek meggyőződéssel hisznek. A politikai mítosz tehát olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket nemcsak magyarázatul, hanem meghatározott politikai tevékenységek igazolása végett hívnak segítségül. Példaként említeném a Jobbik esetében a cigánybűnözés fogalmát, melyet ők vezettek be a magyar közéletbe, amivel igazolni akarták a Magyar Gárda megalapítását és létjogosultságát. A politikai mítoszról már korábban is szó esett a politikaelmélet berkein belül, a fogalom hasonlít a platóni nemes hazugsághoz, a marxi ideológiához, a soreli mítoszhoz, a moscai politikai formulához, a paretói derivációhoz, avagy a mannheimi ideológiához.

A politikai mítosznak két alaptípusa van: az ideológia és az utópia. Minden csoport totális mítoszának igazolnia kell saját maguk felsőbbségét, ezek ideológiát alkotnak. Azonban vannak olyan csoportok is, akik önidentifikációját az adja, hogy szembeszegülnek bizonyos ideológiákkal, s forradalmi javaslatokat tesznek, ezek a csoportok utópikus mítoszokat hoznak létre. Az, hogy egy csoport milyen politikai mítoszt választ, nagyban befolyásolja azt, hogy milyen lesz a politikai doktrínájuk, mirandájuk és politikai formulájuk

A politikai doktrína a társadalom hatalmi viszonyaival és tevékenységével kapcsolatos feltételezések és követelmények halmaza, melyeket a hatalom hatóságilag fektetett le különböző alapokmányokban (pl. alkotmányok preambulumaiban), alapszabályokban, formális deklarációkban, stb. Lasswell szerint a politikaelmélet gyakran politikai doktrínát alkot, mivel nincsenek világosan elhatárolva egymástól a politikatudomány hipotézisei és a politikai filozófia követelményei, feltételezései. Így tehát az államelméletek, hatalomelméletek gyakran politikai doktrínák, amennyiben a hatalomra törő csoportok igazolásként és racionalizálásként használják, vagy ezek ilyen „megrendelésre” készülnek. A jogi és gazdasági elméletek sok esetben ugyancsak politikai doktrínákká válhatnak, vagy azok alapját képezik.

A politikai miranda a politikai mítoszban lévő érzelem és azonosulás szimbólumait foglalja magában. Ezek feladata a csodálat és a lelkesedés kiváltása, gerjesztése, mellyel hitet és lojalitást teremtenek. Megerősítik azt a tudatot, hogy a társadalmi szerkezetbe való belenyugvás érzésében mások is osztoznak, így létrejön egyfajta kölcsönös azonosulás-érzet és szolidaritás. Politikai kampányok során előszeretettel használják a politikai mirandákat érzelmi befolyásolásra.

A politikai mirandák hatását jól érzékelteti Lasswell egy Franklin H. Giddingstől átvett idézettel: „Az embléma vagy pártjelszó nemcsak ráirányítja a vele találkozó egyén figyelmét arra, amit szimbolizál, és bizonyos érzéseket ébreszt benne, hanem rögzíti is ezt a fegyelmet az általa másokban keltett érzések és másokban elindított viselkedés irányában. Miután pedig az egyén figyelme ily módon ráirányítódott a mások érzéseire és megtartására, ez vissza is hat saját magára, összeolvad az embléma, illetve a pártjelszó előzőleg kifejtett hatásával”. A miranda politikai folyamatokban megfigyelhető fontosságát jelképezik a zászlók, himnuszok, ünnepségek, demonstrációk, csoporthősök és őket övező legendák, stb.

Lasswell ezek után egy Gaetano Moscától származó fogalmat fejt ki jobban, a politikai formulát. Ez a politikai mítosz azon része, mely részletesen leírja és előírja a társadalom szerkezetét, rögzíti a társadalom elemi közjogi helyzetét. A politikai formula az összekötő kapocs a mítosz és a doktrína között, hiszen utóbbi képezi a formula posztulátumait, hiszen a politikai formulában történik a politikai doktrína tartalmának kifejtése meghatározott hatalmi mintákban. A formula egyszerre előíró és leíró jellegű tehát.

Fontosnak tartom, hogy a tanulmányból kiemeljem a kulcsszimbólumokról és jelszavakról szóló részt. Ezek a politikai mítosz elemi terminusai, olyan elvont fogalmak, melyek a politikai mítoszból eredeztethetőek, mégis feltűnnek a mindennapi életben, a bírságokon, a tudományos műhelyekben, az utcán. Az Amerikai Egyesült Államokból hoz a szerző néhány példát: emberi jogok, szabadság, demokrácia. Ezek funkciói a következők: közös tapasztalatot nyújtanak, azaz erősítik az emberek összetartozás-tudatát, így a lojalitás érzései is ezek körül a fogalmak körül kristályosodnak ki.

A kulcsszimbólumokhoz hasonló szerepük van a jelszavaknak, melyek közvetítenek egyetlen szó és egy hosszú jogi vagy filozófiai fejtegetés között. Ezek jellemzői, hogy olyan velős szósorozatok, melyek az ismétlésektől és a szövegösszefüggésektől kapják jelentésüket. Lasswell a következő példákat hozza, ezúttal Angliából: „A király soha nem hibázik”, „szólásszabadság”, stb.

A szerző tanulmányát azzal a megállapítással zárja, hogy a nyelv a hatalom egyik legfontosabb eszköze. Lasswell szerint a hatalom által véghezvitt változások egy részét a nyelvhasználat idézi elő, ráadásul a közvélemény hatalommal kapcsolatos feltételezéseit is szimbólumokkal befolyásolják a hatalommaximalizálás érdekében.

Szabó Márton-Kiss Balázs-Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára – Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 2000. 11-27.