2011 februárjának utolsó hétvégéjét három bollywoodi film megtekintésével töltöttem. A három alkotás elég sok tekintetben különbözik egymástól, közös pontjuk csupán az ország, ahol készültek: India (többnyire, mivel az egyik filmet részben nem itt vették fel, de erről később). Írásomban eme filmekről szólok néhány szót (úgyis olyan régen írtam már filmkritikát).
 |
| A három film plakátja (forrás: firstbollywood.com, zik2011.com, impawards.com) |
Jodhaa Akbar (2008) | IMDb: 7,2 | bollywoodextra.hu
Nos a Jodhaa Akbar című filmmel telt a szombat délutánom. Ez annyira nem meglepő, ha megnézzük, hogy mennyi is a film játékideje: 213 perc, azaz három és fél óra. Azt tudni kell, hogy a bollywoodi filmek alapból nem nagyon lehetnek két óránál rövidebbek, mivel ezek a filmek sok helyütt az egyedüli szórakozási lehetőséget jelentik, és ugyanúgy, mint nálunk egy színházi előadásnál, itt is szoktak szünetet beiktatni. Általában magát a filmet is így készítik el: meghatározzák, hol tartsanak a nézők szünetet.
Ashutosh Gowariker történelmi filmeposza minden szempontból grandiózusra sikeredett. A filmben Bollywood két szupersztárja játssza a főszerepeket: a már Hollywoodba is exportált, gyönyörűséges Aishwarya Rai személyesíti meg Jodhaa hercegnőt, míg Akbar mogul császár szerepét Hrithik Roshan-ra osztották. Emellé még hozzávehetjük India egyik leghíresebb filmzeneszerzőjét, aki a Gettómilliomos kapcsán világhírre tett szert: A. R. Rahmant. Gowariker ezeken kívül bevetett 80 elefántot, 100 lovat, 55 tevét, a kifejezetten a film kedvéért felhasznált 400 kg aranyékszert, két tucat történészt és 7,5 millió dollárt. Szóval a statisztikák szerint valóban kitett magáért.
A film története nagy vonalakban annyi, hogy a 16. századi Indiában az északról érkező mogulok uralkodója, Akbar próbálja legyőzni hindu szomszédjait, meghódítani a félszigetet. Ehhez viszont szövetséget kell kössön a rádzsputokkal, mely szövetséget házassággal kell megszentelnie. Így kerül a képbe Jodhaa hercegnő, aki viszont nyilván nem örül a házasságnak. A frigy azonban mégis megköttetik, s a hindu vallású hercegnő gyakorolhatja vallását az iszlám mogulok udvarában is. Ám a császári pár sokáig nem talál egymásra, több intermezzo-t követően a film vége felé szeretnek egymásba.
A film valójában felfogható afféle propaganda-alkotásnak is, hiszen alapvetően a vallási törésvonalak mentén alakulnak ki benne a konfliktusok, ám Akbar császár vallási türelme (effektíve vallásszabadságot hirdet) az, amit -gondolom- a készítők a mai indiai nemzet számára követendő példaként kívántak állítani.
A film látványvilága az, amire a legtöbb figyelmet szentelt Gowariker, hiszen az alkotás képsorai úgy néznek ki, mintha egy középkori képeskönyv lapjai lennének. Csodálatos paloták, ruhák, ékszerek, emberek, színek jellemzik a filmet, valamint rengeteg statiszta, ami élőbbé teszi a Jodhaa Akbart az olyan filmeknél, amik számítógépes grafikára hagyatkoznak.
Viszont ugyanitt meg kell említeni a film fő negatívumát, a csatajeleneteket. Azt kell mondjam, hogy anno az Egri csillagok-ban élethűbb harcokat láthattunk, mint ebben a filmben. Egyáltalán nem élethűek, konkrétan elég szerencsétlenre sikeredtek, szerintem ezen a téren a hangeffekteket is elszúrták. A film végén van egy jelenet, ahol Akbar császár ellen merényletet próbálnak elkövetni, nos ez elég nevetségesre sikeredett. Valamivel később a császár párbajra kényszerül a szövetséget felbontó fél vezetőjével. Ez a párbaj még egész tűrhető, bár van egy érdekes rész, ahol a császárt vagy négyszer csapják fejen pajzzsal, mégsem látszik rajta semmilyen sérülés és simán nyeri a párbajt.
A film hangi világáról is szólnék pár szót. A bollywoodi szokásokhoz híven rengeteg dal hangzik el a filmben, ezek többségét Rahman archaizáló szellemben írta meg, így illik is a filmhez a filmzene. A hangeffektekkel sem volt igazán probléma, a csatákat kivéve. Szintén bollywoodi szokás, hogy van a filmben legalább egy grandiózus, rengeteg statisztával dolgozó táncjelenet, mely a Jodhaa Akbarban a császári udvarban zajlott le:
A színészi játékkal is meg voltam elégedve, nem hiába egy ország vezető színészei kaphatták meg a szerepeket. Összességében egy szép szerelmi történetet láttam, történelmi keretekbe ágyazva, béna csatajelenetekkel, bollywoodi jellegzetességekkel, de úgy vélem, hogy érdemes volt megnéznem.
Osztályzás
Látvány: 9/10
Cselekmény: 5/10
Színészi játék: 8/10
Hang és Zene: 8/10
ÖSSZESSÉGÉBEN: gyenge nyolcas. Kicsit hosszú volt nah.
Chak De India! (2007) | IMDb: 8,0 | filmkeltes.blog.hu
Ha az előző alkotást propagandafilmnek neveztem, akkor ez nem tudom micsoda. Biztos vagyok benne, hogy a készítők (Shimit Amin rendezte, a főszereplő pedig a bollywoodi szupersztár, Sharukh Khan) az indiai nemzetépítés egyik alapkövének szánták a filmet, s azt kell mondjam, hogy ugyan nem ismerem, hogy milyen hatása volt a Chak De Indiának (Hajrá India!) ott, de úgy vélem, hogy segíthetett a kormánynak a különbözőségek felszámolása elleni harcban.
A film az indiai női gyephoki válogatottról szól (az általam linkelt írásban tévesen szerepel a krikett), valamint annak edzőjéről, a Khan által megformált Kabir Khan-ról. Az edző még játékosként szerepelt világbajnoki döntőn, ahol az ősellenség Pakisztán ellen büntetőt hibázott, s csapata veszített, őt magát pedig árulónak bélyegezték meg. Ilyen háttérrel érkezett a gyephoki szövetség épületébe az ominózus döntőt követően hét évvel, hogy kivigye a női válogatottat a VB-re, Ausztráliába, ami végül sikerül is (tesztmeccsen tisztesen helyt állnak a sztároknak számító férfiválogatott ellen, így a szövetség eredeti terveit felrúgva engedélyezi a kiutazást).
Ami miatt igazi propagandafilmnek nevezhető ez az alkotás, az a 16 tagú női válogatott, akikből a végén az edző csapatot kovácsol. Vannak a csapatban fiatalok, tapasztaltabbak, soványak, kövérek, szegények, gazdagok, vidékiek, városiak, kínai kinézetűek és nagyon sötét bőrűek, akik még hindiül se tudnak. Szóval az ország legkülönbözőbb tartományaiból érkezett a 16 legjobb női gyephokis, hogy részt vegyen az edzőtáborban, amit az edző egyből azzal kezd, hogy megkéri a játékosait, mutatkozzanak be. Akik a nevük után tartományukat említik elsőnek, nem Indiát, azokat elküldi, figyelmeztetésképp, hogy a csapat mindenekelőtt a nemzetért játszik.
Khan edzőnek meg kell birkóznia a lányok széthúzásával és fel kell számolnia a klikkeket, ami lényegében csak a világbajnokság végére sikerül, de ugyebár minden jó, ha a vége jó.
Mivel a Chak De India! eredendően sportfilm, végig kell rágnunk magunkat a szokásos kliséken, hatalmas vereséggel kezd a csapat, aztán szerencsés győzelmek sorozata, míg a döntőben a hazai ausztrálok ellen büntetőkkel nyer az esélytelennek tartott India válogatottja. A film üzenete tehát egyértelmű: akármennyire is sokféle népekből áll az ország, összefogással, az indiai identitásra alapozva előbbre lehet jutni. Mindemellett a női esélyegyenlőségre is erőteljesen "rámegy" a film, többen is azzal küzdenek a csapatból, hogy családjuk nem vesz tudomást sportkarrierjükről.
A film látványvilágát tekintve elég jól sikerült, érdekesség, hogy Ausztráliába átérve megváltozik a film látványvilága is, sokkal nyugatiasabb elemeket használtak a készítők, a színvilág is más. Jó volt látni, hogy a meccsekből sokat mutattak, rendesen, kommentátorral megtámogatva a meccsélményt.
A szereplők színészi játékára nem lehetett panasz, Khan hírnevéhez mérten hollywoodi szintű teljesítményt nyújtott, de a mellékszereplő lányok (akik közül sokan valóban gyephokisok) is jól helytálltak.
A hangzásvilágra nem lehet egy rossz szót sem mondani, ismét jól csengő dalokat hallhattam, a film főcímdalát maga a főszereplő, Shahrukh Khan énekelte fel:
A film az indiai női gyephoki válogatottról szól (az általam linkelt írásban tévesen szerepel a krikett), valamint annak edzőjéről, a Khan által megformált Kabir Khan-ról. Az edző még játékosként szerepelt világbajnoki döntőn, ahol az ősellenség Pakisztán ellen büntetőt hibázott, s csapata veszített, őt magát pedig árulónak bélyegezték meg. Ilyen háttérrel érkezett a gyephoki szövetség épületébe az ominózus döntőt követően hét évvel, hogy kivigye a női válogatottat a VB-re, Ausztráliába, ami végül sikerül is (tesztmeccsen tisztesen helyt állnak a sztároknak számító férfiválogatott ellen, így a szövetség eredeti terveit felrúgva engedélyezi a kiutazást).
Ami miatt igazi propagandafilmnek nevezhető ez az alkotás, az a 16 tagú női válogatott, akikből a végén az edző csapatot kovácsol. Vannak a csapatban fiatalok, tapasztaltabbak, soványak, kövérek, szegények, gazdagok, vidékiek, városiak, kínai kinézetűek és nagyon sötét bőrűek, akik még hindiül se tudnak. Szóval az ország legkülönbözőbb tartományaiból érkezett a 16 legjobb női gyephokis, hogy részt vegyen az edzőtáborban, amit az edző egyből azzal kezd, hogy megkéri a játékosait, mutatkozzanak be. Akik a nevük után tartományukat említik elsőnek, nem Indiát, azokat elküldi, figyelmeztetésképp, hogy a csapat mindenekelőtt a nemzetért játszik.
Khan edzőnek meg kell birkóznia a lányok széthúzásával és fel kell számolnia a klikkeket, ami lényegében csak a világbajnokság végére sikerül, de ugyebár minden jó, ha a vége jó.
Mivel a Chak De India! eredendően sportfilm, végig kell rágnunk magunkat a szokásos kliséken, hatalmas vereséggel kezd a csapat, aztán szerencsés győzelmek sorozata, míg a döntőben a hazai ausztrálok ellen büntetőkkel nyer az esélytelennek tartott India válogatottja. A film üzenete tehát egyértelmű: akármennyire is sokféle népekből áll az ország, összefogással, az indiai identitásra alapozva előbbre lehet jutni. Mindemellett a női esélyegyenlőségre is erőteljesen "rámegy" a film, többen is azzal küzdenek a csapatból, hogy családjuk nem vesz tudomást sportkarrierjükről.
A film látványvilágát tekintve elég jól sikerült, érdekesség, hogy Ausztráliába átérve megváltozik a film látványvilága is, sokkal nyugatiasabb elemeket használtak a készítők, a színvilág is más. Jó volt látni, hogy a meccsekből sokat mutattak, rendesen, kommentátorral megtámogatva a meccsélményt.
A szereplők színészi játékára nem lehetett panasz, Khan hírnevéhez mérten hollywoodi szintű teljesítményt nyújtott, de a mellékszereplő lányok (akik közül sokan valóban gyephokisok) is jól helytálltak.
A hangzásvilágra nem lehet egy rossz szót sem mondani, ismét jól csengő dalokat hallhattam, a film főcímdalát maga a főszereplő, Shahrukh Khan énekelte fel:
Mindemellett érdekesség, hogy a filmben a szokásoktól eltérően egyetlen táncjelenet sem található, eléggé meg is lepődtem ezen, lényegében egy indiai hangulattal megfűszerezett sportfilmet láthattam.
Osztályzás
Látvány: 8/10
Cselekmény: 10/10
Színészi játék: 8/10
Hang és Zene: 7/10
ÖSSZESSÉGÉBEN: erős nyolcas. Az utóbbi idők legjobb sportfilmje számomra.
Dev.D (2009) | IMDb: 8,0 | PORT.hu
A Dev.D sem egy klasszikus bollywoodi film, össznépi táncjelenet például ebben sem volt (igaz, esküvőn voltak kisebb táncoló csoportok). Alapvetően egy szerelmi történet, melynek főszereplője az alkohol és drogproblémákkal küzdő Dev (Abhay Deol) és nagy szerelme Paro (Mahie Gill). A filmet Anurag Kashyap rendezte.
A főszereplő srác mindig is problémás gyerek volt, ezért apja Londonba küldte tanulni, ám ezalatt is gyermekkori szerelméről, Paro-ról álmodozott, interneten keresztül tartották is a kapcsolatot. Aztán egy esküvő miatt hazautazik, ám a szerelme nem tud beteljesülni Paro-val, s végül az alkoholizmusba menekül. Paro eközben férjhez megy egy gazdag férfihoz.
Dev Delhiben apja pénzén élve kallódik, miközben egyre mélyebbre süllyed, s egy alvilági figura segítségével alkoholhoz, droghoz és egy prostituálthoz jut, aki beleszeret. Leni (Kalki Koechlin) európai születésű lánynak tűnik, aki szintén fokozatosan süllyedt idáig, s éjszakai életéből finanszírozta egyetemi tanulmányait. Az ő segítségével tudja végül Dev elfelejteni Paro-t (igaz, közben autóbalesetet okoz, meg hasonlók), s a film végén összejönnek.
A film nekem egyfajta Requiem egy álomért remake-nek tűnt, egy-két párhuzamot véltem felfedezni a két alkotás között. Ennek megfelelően a látványvilág elég nyomasztó lett, sokék sötét képpel, különböző színes fényekkel, pszichedelikus látomásokkal fűszerezve, de mindvégig megőrizve az indiai hangulatot. A hangzásvilágban sem a szokásos indiai zenék dominálnak, inkább furcsa hangulatú számok (többek közt itt hallottam először indiai rockzenét).
Egyedül a színészi játékkal voltak problémáim (jó, a történet sem tetszett annyira). Mivel a rendező kevésbé ismert színészekkel dolgozott, borítékolható volt, hogy gyengébb teljesítményt is láthatok majd, s azt kell mondjam, hogy Dev karaktere elég élettelen lett. A Requiemes párhuzamból kiindulva azt kell mondjam, hogy elég távol állt Jared Leto egykori alakításától...
Mindenesetre érdekes volt látni, hogy az indiaiak is képesek nyomasztó drogos filmet készíteni, de azért én inkább nézem a vígjátékaikat.
Osztályzás
Látvány: 8/10
Cselekmény: 5/10
Színészi játék: 5/10
Hang és Zene: 7/10
ÖSSZESSÉGÉBEN: gyenge hatos. Nem volt rossz, de indokolatlannak érzem az IMDb-s nyolcas osztályzatot.
