Az alábbi tanulmányismertető William M. Runyan: Vita a pszichobiográfiáról című esszéjéből készült, Politikai pszichológia című órámra. Olvassátok érdeklődssel és szeretettel.
William M. Runyan: Vita a pszichobiográfiáról. In: Hunyady György (szerk.) 1998, Történeti és politikai pszichológia. Osiris, Budapest
 |
| (forrás: williamrunyan.com) |
Runyan a tanulmánya elején felveti a pszichobiográfiával kapcsolatos legalapvetőbb kérdést: milyen eredményeket tud felmutatni, milyen nehézségekkel küzd a pszichológiai szempontból vezetett életrajzírás? A későbbiekben erre próbál majd választ találni.
A pszichobiográfia kapcsán két tábort emel, ki, a támogatók és a kritikusok táborát. A támogatók szerint a módszeres pszichológia alkalmazása jelentős fejlődés, a mindennapi pszichológiai magyarázatok meghaladásának tekintik. Kritizálják a korábbi biográfusok kezdetleges módszereit, melyek magyarázatait hamisnak és naivnak tartanak. Kiemelik, hogy a biográfusok eddig is használtak pszichológiát, de nem mindegy, hogy a személyes tapasztalatokon alapuló mindennapi pszichológiát, vagy a tudományos lélektant használják-e fel.
A kritikusok szerint a próbálkozás kiábrándító, hiszen a gyerekkori tapasztalatokra vonatkozó bizonyítékok gyengék, s ezek felnőttkorral való kapcsolata is feltételezéseken alapul. Emellett nagy hibának tartják, hogy a pszichobiográfusok elhanyagolják a történeti folyamatok szerepét. Egyikük, Stannard szerint a pszichohistorikusokra, pszichobiográfusokra a tényekkel kapcsolatos nagystílűség, logikai torzítás, az elmélet felelőtlen leellenőrzése, valamint a kulturális különbségek figyelmen kívül hagyása és a történietlenség jellemző.
Ezek után rátér a pszichobiográfia történeti áttekintésére, melyet én csak vázlatosan mutatok itt be. Runyan az első pszichobiográfiai műnek Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke (1910) c. művét nevezi, de kiemeli, hogy biográfiák az ókor óta születtek. A ’10-es évek során sorra jelentek meg ilyen jellegű művek, pl. Shakespeare-ről, Wagnerről, Lutherről, Szókratészról, stb.
A húszas években rengeteg munka született, általában pszichoanalitikus, pszichiátriai végzettséggel nem rendelkező szerzőktől. A harmincas években jelent meg az elméleti alátámasztottság igénye, de az évtizedben még e nélkül jelent meg a legtöbb biográfia. A negyvenes évekre lecsengett a biográfiák első nagy korszaka a huszadik században. Runyan két kivételt említ, ebből az egyik Langer: Adolf Hitler gondolkodása (1943), mely 1972-ig nem jelenhetett meg nyomtatásban.
Az ötvenes évek jelentették a biográfia fordulópontját, hiszen a megújuló műfaj képviselői szigorúbb és tudatosabb módszertannal kezdek dolgozni, s kialakult a modern pszichobiográfia. Két példát emel ki a korszakból: az egyik A. George és L.George munkája, mely Woodrow Wilson amerikai elnökről szólt (1956), a másik pedig Erikson: A fiatal Luther: pszichoanalitikus és történeti vizsgálat (1958) címmel jelent meg.
A ’60-as-’70-es években újabb áradat jelent meg, s mivel Runyan tanulmánya 1982-ben született, a történeti áttekintés eddig tart.
Ezek után rátér a pszichobiográfia meghatározására, illetve a definiálás nehézségeire. Mint írja, a pszichohistóriának két ága van, az egyik a csoportos pszichohistória, a másik pedig a egyéni pszichobiográfia.
Utóbbi egyes meghatározások szerint a pszichológia tudományának élettörténetekre való alkalmazása (Anderson, 1978), de Runyan is kiemeli, hogy minden biográfiában van implicit pszichológia. Felmerül tehát a kérdés: minden biográfia pszichobiográfia?
Runyan választ is ad a kérdésre: természetesen nem. Mint írja, a pszichobiográfia alapkövetelménye, hogy a tudományos, vagy módszeres pszichológia explicit módon legyen felhasználva az adott életrajzban. Tehát a szerző alkalmazzon valamilyen pszichológiai elméletet, akár többet is, valamint írja is bele az adott műbe, hogy mely elmélete(ke)t használta fel.
A definíció után Runyan rátér a tanulmány fő témájára/kérdésére, a pszichobiográfia kapcsán felmerülő vitás témákra.
Az első ilyen a nem megfelelő bizonyíték problematikája. A kritikusok sokszor azzal az érvvel esnek neki a pszichobiográfusoknak, hogy nem áll elég adat rendelkezésre (azok is általában közvetettek), s a vizsgált személy általában már nem él, így a következtetések nincsenek eléggé alátámasztva. A gyermekkorral kapcsolatban külön kiemelik, hogy arról még annyi információval sem rendelkezünk, mint a felnőttkorról, holott az lenne igazán meghatározó egyes elméletek szerint. Runyan szerint ettől függetlenül még lehet jó pszichobiográfiát írni, csak oda kell figyelni, hogy olyanokat vizsgáljunk, akikről elég adat áll rendelkezésre. Ha nincs elég információnk a gyerekkorról, akkor igyekezzünk elkerülni a korai fejlődési értelmezéseket.
A második fontos probléma a rekonstrukció módszerével kapcsolatos. Ha a gyerekkori bizonyítékok szűkösek, akkor a pszichobiográfusok megpróbálhatják a pszichoanalízis módszereinek segítségével rekonstruálni, hogy milyen gyermekkori élmények érhették az adott személyt. Ezek igen gyenge lábakon állnak, sokan szimplán kitalációnak nevezik az ilyen rekonstrukciókat. Runyan szerint a módszer csakis akkor használható, ha elegendő részletbizonyítékkal rendelkezünk, s ezeket kívánjuk összekapcsolni ily módon. Ebből kifolyólag nagyon ritkán használható a módszer, ajánlatos elkerülni. Ha mégis alkalmazzuk, akkor fel kell tüntetni, hogy a rekonstrukció csak feltételezés, meg kell különböztetni a hiteles bizonyítékoktól.
A harmadik problémás témakör a redukcionizmus nevet viseli Runyan esszéjében. Ennek egyik formája, hogy a pszichológiai tényezőknek túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szociológiai, történelmi és egyéb folyamatokkal szemben. Második formája kizárólag a pszichopatológiára összpontosít, nem fordít kellő figyelmet a normalitásra és a kreativitásra. A műfaj korai szakaszában az ilyen jellegű műveket „patográfiá”-nak is gúnyolták, s ezek az abnormalitást hangsúlyozták, a kimagasló embereket gyengeségeik és ostobaságaik révén igyekeztek megérteni. A harmadik válfaj a felnőtt karaktert kizárólag a gyerekkori élményekből vezeti le, Erikson ezt „eredettudomány” névvel illette. További két hibát említ Runyan a redukcionizmuson belül: az egyik a kritikus szakasz hibája, mely egy bizonyos periódust tekint kulcsfontosságúnak a személyiség értelmezésekor. A másik pedig az eseményközpontúság, mely egy bizonyos eseményt tekint kulcsfontosságúnak. Runyan szerint ezek túlzó egyszerűsítések, igyekezzünk elkerülni ezeket.
A negyedik probléma a gyermekkor és felnőttkor kapcsolata. Egyes biográfusok gyakran tulajdonítják a gyermekkori tapasztalatok és események egyenes következményének a felnőttkori viselkedést (ez a módszer a klasszikus pszichoanalízis hagyatéka). Általában az oksági feltételezések állnak gyenge lábakon, hiszen egyedüli oknak semmiképpen nem tekinthetőek a gyermekkori élmények. Újabb (mármint Runyan számára újabb) elméletek szerint a gyermekkor egyáltalán nem determinál egyértelműen, hiszen a személyiség és a viselkedés az idők során változhat, formálódhat. A korai tapasztalatok formálják a korai személyiséget, ami befolyásolhatja, hogy az adott személy milyen környezeti hatásokkal fog találkozni. Ezek a későbbi tapasztalataira lesznek hatással, amik pedig meghatározzák a személyiségét, és így tovább (Wachtel, 1977). Runyan szerint tehát ajánlatos vizsgálni a gyerekkort is, ha van elég hozzáférhető adat, azonban a jelentőségét egyre kisebbnek tartják, ami a pszichobiográfia szempontjából is előnyös lehet.
Az ötödik, s egyben utolsó kritikus téma a pszichológiai elméletek általánosíthatósága különböző történelmi korokra és kultúrákra. Gyakori kritika a pszichobiográfusokkal szemben, hogy a kultúrák és történelmi korok közti különbségeket figyelmen kívül hagyják az esetek nagy többségében. Lucien Febvre 1938-ban jól fogalmazta meg ezt a problémát az aábbi idézetben: „Hogyan is alkalmazhatnánk mi, történészek a pszichológiát, a huszadik századi ember megfigyelésének termékét arra, hogy megmagyarázzuk a múlt emberének viselkedését?”. Runyan szerint a pszichológiai elméletek nem állhatnak a történelem és a kultúra felett, nem egyetemesek, mivel nem veszik figyelembe a körülmények (pl. vallás, erkölcs, társadalom, gazdaság, politika, stb.) változásának kritikus jelentőségét. Úgy véli, hogy meg kell ismerni a vizsgált személy történelmi és kulturális környezetét, valamint hogy ő miben különbözött környezetétől. Ezek kívül körültekintően kell kiválasztani a használni kívánt pszichológiai elméletet, fel kell tenni a kérdést, hogy egyáltalán használható-e az adott kontextusban?
Runyan ezek után kitér a pszichobiográfiai megközelítésekre is, ezeket néhány szóban mutatom be.
Az első a pszichoanalitikus megközelítés, mely Runyan korában az uralkodó irányzat volt a pszichobiográfia berkein belül. Ez a módszer érzelmekre, asszociációkra, álmokra, naplójegyzetekre, interjúkra és irodalmi művekre (írók-költők esetében) hagyatkozik. Sok kritika érte a pszichoanalízist magát, sokan alapvetően hibásnak tartják (például az elégtelen bizonyítékok a rekonstrukció, a redukció és egyéb hibák miatt), a pszichobiográfiában mégis használják. Valószínűleg azért, mert mindkettő ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, valamint a pszichoanalízis feltételezései még így is jobban alátámaszthatóak más elméletekhez képest. Emellett az értelmezést tekintve jó elméleti keretnek tűnik, ha módszertanilag nem is tökéletes.
Ezen kívül használják még a személyiség-lélektani megközelítést (mely olyan elméletekből merít, mint a pszichodinamika, behaviorizmus, szociális tanuláselmélet, stb.), valamint a szociálpszichológiai megközelítést is. Ez utóbbi az egyén és környezetének kapcsolatát (hogyan hat a csoport az egyénre, hogyan viszonyul az egyén a környezetéhez?), valamint a szociális észlelés folyamatait (hogyan viszonyul az egyén más egyének viselkedéséhez?) vizsgálja. Hasznos lehet politikai vezetők attitűdjeinek, hiedelemrendszereinek és döntéshozatali folyamatainak vizsgálatakor.
További fontos megközelítés a fejlődés-lélektani, mely a következő témákat vizsgálja: viselkedés bizonyos osztályai, típusi (pl. agresszió, kreativitás); életciklus bizonyos szakaszai; különleges események és átmeneti feltételek hatása (pl. otthon elhagyása); stb. A viselkedésmódok fejlődésével, az élet során bekövetkező átmeneti helyzetekkel kapcsolatos ismeretek nélkülözhetetlenek lehetnek a pszichobiográfiai események elemzésekor.
Runyan kiemeli, hogy a tudomány akkor állása alapján a pszichonalatikus megközelítésnek ezen utóbbi módszerek csak kiegészítő elméletei lehetnek, melyek egyes részelemzések elkészítésekor lehetnek igazán hasznosak.
A mú végén néhány kérdést is felvet a szerző. Az egyik, hogy ha ennyi hibát lehet véteni, akkor ki készítsen pszichobiográfiát?
Runyan szerint az, aki az alábbi tudományterületeken átfogó ismeretekkel rendelkezik: történettudomány; pszichológia (azon belül is pszichoanalízis); az adott (tudomány)területről, melyben a vizsgált személy tevékenykedett. Ezeken kívül jó írói képességekre is szükség lenne.
A szerző még egy eshetőséget is megemlít: a kooperációt. Eszerint a különböző tudományterületek szoros együttműködése révén létrejöhet jó pszichobiográfia.
Jó pszichobiográfiának tartja Bate Samuel Johnsonról írt művét (1977), mely az összes érintett területről pozitív kritikát kapott.
A műfaj kapcsán etikai kérdések is felmerülnek, ezekről is szót ejt tanulmányában William M. Runyan. Ilyenek például a magánéletbe való behatolás, a hozzátartozók vagy érintettek esetleges sérelmei, stb. Az ehhez hasonló etikai kérdések főleg élő politikai szereplők vizsgálata esetén vetődnek fel, s sokan úgy vélik, hogy csak elhunyt személyről etikus pszichobiográfiát írni (ugyanakkor a pszichoanalízis kedveli az élő személlyel való foglalatosságot, így itt szembemegy az etika a tudománnyal).
A tanulmány végén Runyan kijelenti, hogy a pszichobiográfia hasznos tudomány, s a hibák felismerésével és kiküszöbölésével lehet tudományos megalapozottságú műveket írni, melyek az utókor számára is hasznosak lehetnek egy-egy fontos személyiség megismerése kapcsán.
