Ritkán olvasni magyarul ausztrál szerzőktől, pedig érdemes lenne, mert ritka érdekes néplélek az övék. Nemrégiben azonban kezembe akadt Gerald Murnane Puszták című rövidke regénye, amely egy gondolatbéli vidékre kalauzolt el engem, s az utazást követően bizton állíthatom: több lettem a könyv által.

Tavaly Magyarországon is kiadták – Rakovszky Zsuzsa fordításában – az ausztrál Gerald Murnane egyik fő művét, a Puszták című regényt. A mű főszereplője – és egyben narrátora – egy filmrendező, aki Külső-Ausztráliból Belső-Ausztráliába, a puszták vidékére utazik, hogy elkészítsen egy filmet, a forgatás során pedig felfedezné a puszták egyébként nem látható mélységeit. Nem ismerjük meg a pontos helyszíneket: sem azt, hogy honnan érkezett a kívülálló, sem azt, hogy hová. Sőt, nevek sem szerepelnek – így főszereplőnkről sem derül ki sokkal több a foglalkozásánál.

A regény a felfedezések narratívájának afféle paródiájaként is olvasható, ám itt a felfedezés nem annyira valóságos, mint mondjuk Cook kapitány esetében – aki felfedezte Ausztráliát –, hanem gondolati síkon mozog. Értelmezhető afféle szociográfiaként is – erre gondoltak a kiadónál a könyv kissé félrevezető fülszövegében is, amikor megemlítették, hogy az egyébként önszorgalomból magyarul is megtanult író egyik kedvenc műve Illyés Gyulától a Puszták népe. Ám nem szabad azt várnunk, hogy megismerjük a pusztalakók szokásait, inkább gondolkodásmódjukba enged betekintést a Puszták. A narrátor megismerteti velünk Belső-Ausztrália filozófiai hagyományát, s maga is filozofálgatásba kezd, így ér össze a szociográfia és a felfedezésélmény ebben a regényben. Ugyanis olyan vidékre utazik a filmrendező, amely ugyan lakott, és ismerősnek is tűnik számára, mégis fokozatosan kiderül számára, hogy nem egészen olyan, mint hitte.

Ausztrália kapcsán mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a külvilág – és sok ausztrál – számára a partvidék az érdekesek, ezek egyes szakaszai a sűrűn lakott területek. Így nem csoda, hogy a rendkívül ritkán lakott belső területeken élők és a partmentiek kölcsönösen lenézik egymást, ahogy az egyik helyről a másikra érkezett jövevényeket is. A regényből is kiderül, hogy Belső-Ausztrália lakói sajátos lokálpatriotizmussal vannak megáldva, és – részben jogosan – saját magukat tartják az ausztrál nemzet fő letéteményesének, hiszen az ő felmenőik fedezték fel a kontinens egészét. Ám ezek a felfedező-leszármazottak a regény lapjain továbbra is felfedezésekre vágynak, így olyan pusztákról álmodnak, amelyek a saját pusztáik mögött, vagy azon túl vannak. Természetesen sosem találnak rá ezekre, de az erről szóló okfejtések adják a könyv valódi esszenciáját.

Az idén 74 éves ausztrál író, Gerald Murnane

Murnane egyik szereplője szájába adja azokat a mondatokat, amelyek tökéletesen jellemzik a pusztához való hozzáállását. „A puszta igazából nem az, aminek sok pusztalakó véli. Nem valamiféle óriási színpad, amely jelentőséget kölcsönöz a rajta lejátszódó eseményeknek. Nem is tágas terep, amely különféle felfedezőkre vár. Hanem mindössze metaforák könnyen hozzáférhető forrása azok számára, akik tudják, hogy az emberek önmaguk találnak fel jelentéseket önmaguk számára” (147. o.). Valóban, a Puszták az önmagukat jelentéseit még kereső emberek regénye, az Útonhoz hasonlóan egy olyan utazás, amelynek lényege, hogy jobban megismerjük saját magunkat. És nem utolsósorban az önazonosságukat, identitásukat kereső nyolcvanas évekbeli ausztrál népnek is sokat segíthetett azzal, hogy rávilágított: nem csak a partvidéken élnek emberek. (Ugyanakkor ebből a szempontból bántóan nagy hiányossága a regénynek, hogy az ausztrál őslakosokról – aboriginalekről – egy árva szót sem ejt.)

Annyi azonban bizonyos, hogy Murnane magával rántja azokat, akik fogékonyak a filozofálgatós gondolatbeli utazásokra. nem csoda, hogy a szintén ausztrál író, Wayne Macauley ezt írta a Puszták egyik kiadásának előszavában: „Nem tudhatod, hogy Murnane merre fog vinni téged, de nem tudsz ellenállni annak, hogy magával ragadjon”.

Végezetül egy kis ausztrál countrymuzsika, hogy érezzük magunkat a pusztákon:

A cikk másodközlés, elsőként a CampusOnline irodalomrovatában, a CampusPolcon jelent meg.