Édesanyám Hargita megye székhelyén, Csíkszeredán született, annak Csíksomlyó nevű városrészében, mely az egyik legismertebb kárpát-medencei búcsújáróhely. Apai nagyanyám ereiben is székely vér csörgedez (bár ez nem látszik a cselekedetein), így kiszámítható, hogy négy nagyszülőmből három székely, én is annak vallom magam. A minap találtam egy nagyon jó idézetet a székelységről Sütő András Rigó és Apostol című könyvében:

Katonanép - mondjuk a székelységről, ha múltja kerül szóba. Nem hajlama, hanem sorsa tette azzá. A Kárpátok szorosai a tavaszi vadvizekkel együtt vándornépek folyvást megújuló hullámait zúdították rá már a XII. századtól kezdve. Besenyő, kun, tatár, török csapolta vérét, égette porrá, szinte szabályos időközönként, rendezett falvait. 1210-ben románokkal és szászokkal együtt küzd a betörő kunok ellen. Román stílusú templomait épp az idő tájt tették először földdel egyenlővé, midőn a Notre-Dame s a reimsi székesegyház befejezéshez közeledett. 1236: újabb tatárjárásos esztendő, korabeli följegyzések szerint 180 000 a halottak száma. Lépjünk előbbre néhány évszázadot, talán tisztul az ég, enyhül a hullabűz. 1658-ban a tatárok nem kevesebb mint százezer székelyt hurcolnak rabságba. A nőket tízesével kötik össze a hajuknál fogva. Útközben rabszolga-kereskedők vásárolják föl a javát: két tallér vagy két pár patkó egy személynek az ára. Cserei Mihály krónikájából értesülünk, hogy ötven évvel később pestisben pusztul el újabb százezer. Csóválja fejét a pápa: hát ezekből van még? Hányadszor jelentik már a dézsmaszedő papok, hogy "bona pars Siculiae" füst és pernye, égetett hús, temetetlen halott! Tizedeli a külső ellenség, a kolera, a király, a gyermekhalandóság, János Zsigmond, Báthori István, Mária Terézia és 48-49, legszebb reménysége, melynek tüzébe fiaival együtt a harangjait is belehajítja; tizedeli a mindenkori összeesküvések egyetlen eredménye: a megtorlás. Ködbe veszett jogainak megszerzése végett a székely nem "itt valahol, ott valahol" bújt össze, miként Ady látta négy-öt magyarunkat; a tízezres összeesküvés nála közepesnek számít. Az indulat is lagymatagnak, ha csak "el egészen az akasztófáig" taszítja s nem felnégyeltetésig, a temesvári véres lakomáig, ahol vezérének húsát etetik föl vele. 1764-ig - amikor Siskovics báró Mádéfalván rendez siculicidiumot - tíz levert felkelését tartjuk számon. A kifejezés: siculicidium - magyarul székelygyilkolás - nem a szójáték kedvéért született; ennek a népnek fő foglalkozása az volt, hogy öldösték. Dózsa fején a tüzes korona hetedízigleni bosszú volt visszamenőleg is, előlegként is a fiaknak, a tizenkét éves koruktól már hadkötelezetteknek, az akasztófára kijelölteknek: a Török Jánosoknak, Gálffy Mihályoknak Marosvásárhelyt, 1853-ban és mind a többinek, az utánuk jövőknek.

A példát sorolni lehetne.

Régi mondás: a székelynek két feje van. Egyiket mindig levághatták, ha jogaiért fegyverhez nyúlt. S mikor nem nyúlt? Másik mondás, hogy ha kell, puskaporrá válik. Bethlen Gábor leveleiben a testhalom kifejezés: székelyhalomnak is mondják. Tömegsír. 1706-ban, nagy puskaporínségben és katonai szorultságban Brassó mellett két ilyen halmot nyitottak föl; 13 000 csontvázból őröltek-főztek salétromot, újabb megtorlást zúdítva saját fejükre.

Erről tudnia kell a mai nemzedéknek!

Nem azért, hogy melldöngetve sírjunk a tárogatók mellett. A sok fertőzésre kiszabott szellemi elvonó kúra után a székelységnek is meg kell tanulnia valóságos történelmét.

Bizony, nem arra való a múlt, hogy sírjunk miatta. A múlt erősít, strapabíróbbá tesz. De a jövőbe kell tekinteni, a múlt tanulságait fölhasználva.

Sokszor látom, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy a székelység nem volt sohasem a magyarság annyira szerves része, mint például a jászok, kunok. A székelyek mindig kissé különcek voltak, nem szerették, ha bármilyen hatalom korlátozta őket szabadságukban. Így a Trianon előtti állapotokat sem igazán kedvelték, mert korábbi jogaikat addigra már elvették tőlük. Sokan nem gondolnak erre, amikor kijelentik, hogy vissza kellene csatolni Erdélyt is Magyarországhoz (nyilván a románság magas aránya, valamint sok egyéb tényező is ez ellen szól). Nem ez lenne a székelység útja.

Azt is látnunk kell, hogy a magyar politika teljes egészében megfertőzte a romániai magyar politikát is. A székelyek sosem voltak annyira széthúzó közösség, mint az összmagyarság. Nyilván csipkelődő megjegyzéseket tett (és tesz a mai napig) egy udvarhelyi székely egy csíkira, de a végén úgyis humorral elütik a dolgot. Az RMDSZ, mely ugyan nem csak a székelységet képviseli a román politikában, eredetileg a romániai magyarság mini-parlamentjeként alakult meg, amelyben többféle irányzat is megfért. Orbán Viktor, Fidesz-elnök, politikájával viszont elérte, hogy mára több erdélyi magyar szervezet is alakult, akik szétaprózzák az ottani magyarság szavazatainak számát, így egyre kevesebb erdélyi magyar képviselő jut a román parlamentbe. Közvetetten tehát az erdélyi magyarok ellen cselekedett a Fidesz-vezér, akinek pártja anno nyíltan vállalta, hogy a kettős állampolgárság megadásával is csak a szavazatmaximalizálásra törekednek.

2009. végére szerencsére miniszterelnök-helyettesi és három miniszteri posztot (köztük az egészségügyi és a kulturális) kapott a kedvező koalíciós szerződés értelmében az RMDSZ.

Meglátjuk mi sül ki ebből.