„A bevándorlás átfogó reformjával vissza kell térnünk a hozzánk dolgozni érkező bevándorlók üdvözléséhez, és lehetőséget kell adnunk nekik, hogy amerikaivá váljanak.” Nemrégiben megkezdett sorozatunk második posztjaként Mae M. Ngai cikkét közöljük, amely a New York Times oldalán jelent meg.

Tegnap Obama elnök világossá tette Las Vegasban, hogy Amerika bevándorlást szabályozó jogszabályainak felülvizsgálata az elsődleges belpolitikai célja az új ciklusban. Kétpárti támogatást kap ehhez nyolc szenátortól, mint mondta, így lehetőség nyílik arra, hogy a 11 millió illegális bevándorló állampolgársághoz jusson. Cserébe viszont megerősítik a hatok őrzését, rendszeresen ellenőrzik majd a bevándorlók munkába állását, az idénymunkások, mérnökök és tudósok pedig ideiglenes munkavállalási engedélyt kaphatnak majd.

Sok kritikus részlet még mindig hiányzik a törvénytervezetből, de az általános elvek figyelemreméltóak, mert figyelembe veszik a múltbeli szabályozásokat is. A kérdést rengetegféleképpen próbálták már kezelni – felemás sikerrel. A dokumentumokkal nem rendelkezők jogi státust kaphatnak, ez emberi és praktikus, de a jövőbeli bevándorlás kontrollálására vonatkozó javaslatok szinte biztosan el fognak bukni – ahogy eddig is.

A „határok megerősítésének” ígérete 1986 óta a politikai közbeszéd része, a Kongresszus ugyanis ekkor fogadta el az utolsó átfogó bevándorlási törvényt. Az utóbbi 25 évben kb. 187 milliárd dollárt költöttünk erre az ügyre, főként az amerikai-mexikói határon. Ennek eredményeként 1980 óta kilencszeresére nőtt a Határőrség kötelékébe tartozók létszáma, felhúztak határainkon hétszáz kilométernyi kerítést, valamint drónokat és mozgásérzékelőket telepítettek ezen területekre. Ezek a lépések csökkentették ugyan a bevándorlás mértékét, de nem vetettek véget annak (csak a Nagy Gazdasági Válság volt képes az illegális határátlépések számát közel nullára redukálni). Valójában a rendkívüli mértékben militarizált határ átlépésének kockázata miatt rengeteg mexikói munkás döntött az Egyesült Államokban történő letelepedés mellett.

Az új vendégmunkás-programra vonatkozó javaslatok tekintetében is hasonló a helyzet. Az 1986-os törvénybe való bekerülését a munkásság és a bevándorlók szószólói fúrták meg. Az ezerkilencszáznegyvenes-ötvenes évek mezőgazdasági „Bracero Programjától” a jelenlegi H-2 vízumrendszerig – amelyet a képzetlen idénymunkások számára alakítottak ki – ezek a programok hírhedtek voltak arról, hogy sértették a munkásokat.

Ha valóban küzdeni akarunk az illegális bevándorlás ellen, akkor először meg kellene értenünk, hogy miért létezik. A legfontosabb oka, hogy egy országból az összes legális bevándorló maximum hét százaléka jöhet Amerikába. Egy évben összesen 366 ezer vízumot lehet kiadni, ez azt jelenti, hogy egy országra legfeljebb 25 620 jut.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mondjuk Belgiumból, vagy Új-Zélandról könnyű bevándorolni, míg egyes országok esetében – akár évtizedes – várólista van életben: Kína, India, Mexikó, vagy a Fülöp-szigetek ilyenek. Ez a négy ország minden évben eléri a bevándorlási plafont. Amikor a kritikus hangok arra utalnak, hogy a leendő bevándorlók – miként a tizenegymillió, engedély nélkül Amerikában élő illegális migráns is – „vissza kellene menjenek a sor végére”, akkor észlelniük kellene, hogy ez sokak számára egy kegyetlen poén.

Az Egyesült Államok ezt a one-size-fits-all szabályt követi 1965 óta. Ez ugyan előrelépés volt a korábbi rendkívül diszkriminatív nemzeti-származási kvótarendszerhez képest, amely az 1920-as évek óta az Észak- és Nyugat-Európából származókat részesítette előnyben az ázsiaiakkal szemben. De azért tudnánk mi ennél jobbat is.

Ilyen alternatíva az a terv, amelyet a michigani demokrata szenátor, Philip A. Hart vetett fel a hatvanas években. Az 1976-ban elhunyt szenátor nevét adta az 1965-ös bevándorlási törvényhez, a New York állambeli demokrata képviselővel, Emanuel Cellerrel együtt. Ám még ezt megelőzően javaslatot tett egy olyan rendszer bevezetésére, amely a vízumok 20%-át menekülteknek juttatta volna, 32%-át származási ország népessége alapján arányosan osztotta volna el, 48%-át pedig az utolsó 15 év bevándorlási statisztikái alapján arányosan elosztva adta volna ki (utóbbival a családegyesítést támogatták volna).

A migránsok diverzitásának fenntartása érdekében országonként minimum és maximum limiteket is javasolt. Az összes bevándorló számának plafonját, illetve az eloszlásukat ötévente vizsgálták volna felül – reagálva a változó feltételekre. Végül Hart szenátor a pánamerikai politika folytatását is ajánlotta, amely sokáig mentesített országokat a kvótarendszer megszorításai alól a nyugati féltekén.

A javaslatot széles körben támogatták, ám a Kennedy-adminisztráció nyomást gyakorolt Hart szenátorra: támogassa inkább a végül életbe lépett (és máig működő) rendszerünket – vízumkiadás egyenlő számban minden országnak: egy olyan elv, amelyet a korábbi egyenlőség ihlette polgári-jogok-korszaka hagyott ránk. És amely a gyökere minden „illegális bevándorlási problémánknak” is.

A központi kormányzat további milliárdokat ömleszt majd a határellenőrzésre, a papírok nélküli munkásokra való büntető szankciók kiszabására, valamint a bevándorlás-észlelési rendszer fejlesztésére. Ezen megközelítések nem csak, hogy nem emberségesek, de félreértelmezésen is alapulnak: a munkaerőpiac minden másnál jobban rá van utalva a vándorlási apályokra és dagályokra.

Az 1986-os reform közel hárommillió papírok nélküli munkás helyzetét rendezte, de a rendszeren nem változtatott: továbbra is illegális bevándorlásra bátorít, sőt garanciákat is vállal ilyen esetekben. Ezúttal többre van szükségünk félmegoldásoknál. Nem kell lemásolnunk Hart szenátor javaslatát, de egy hasonló rendszer bevezetését kellene erőltetnünk, a flexibilitás és a méltányosság elveinek jegyében. A bevándorlás átfogó reformjával vissza kell térnünk a hozzánk dolgozni érkező bevándorlók üdvözléséhez, és lehetőséget kell adnunk nekik, hogy amerikaivá váljanak.

Mae M. Ngai a Columbia Egyetem Ázsia-Amerika tanulmányok és történelem szakának professzora, az „Impossible Subjects: Illegal Aliens and the Making of Modern America” című könyv szerzője.

A kínai származású professzor-asszony fő kutatási témái: nacionalizmus, etnicitás és rassz az Egyesült Államok huszadik századi történelmében. Bevándorlási témákban gyakran ír a Washington Post, a Los Angeles Times, a Nation, a New York Times és a Boston Review hasábjain.