dechuszonkettő

utazik az ember december huszonkettedike reggel a villamoson és elképed. a reggeli arcok egyébként sem szoktak túl kifejezőek lenni, ám ezúttal valami más jelenik meg az üres tekintetekben. mindenki nagyon fáradtank tűnik – a nyugdíjas német házaspárt kivéve, akik vígan traccsolnak arról, hogy akkor most a bloha lujca téren vagy a vesszeleni utcánál kell-e leszállniuk.

a fáradt, üres tekintetek mögött az lehet, hogy mindenki várakozik. álmodozva tekintenek ki az ablakon, nem látva, hogy mi zajlik kint, pedig van ott minden: szaró kutya, a volánnál orrát túró nő, óriásit tüsszentő férfi és koszos ruhákban gubbasztó kéregető. mindezeket nem látják, csak azt, hogy már csak másfél–két nap és vége. idénre ennyi volt a melónak, végre a családdal lehetnek. mások kissé bosszúsan tekintenek a vágyakozókra, ők természetesen nem kedvelik a karácsonyt. egy biztos: mindenki várja, van, aki örömmel, van, aki bosszúsággal, de várja. persze ez csak tipp, kamu volt, hogy biztos.

dechuszonhárom

az van, hogy kiürült a város. sétálok reggel a metróhoz, akkor még nem tűnik fel, hogy kevesebben lennének az utcán. aztán az aluljáróban már kezd gyanússá válni a dolog. a metrón méginkább: épphogy elérem, mégis van ülőhely. mi történik itt?

úgy tűnik, a fél város szabadságolta magát egy nappal szenteste előtt. a villamoson is csak néhány bágyadt tekintetű nyugdíjas és egy zenére bólogató tinédzsert látok. nyoma sincs a huszonkettedikei várakozásnak. a most utazók már nem várnak, csak szomorúak, hogy nekik még ma is dolguk vagy munkájuk van. velük együtt szomorkodom.

Fotó: instagram.com/benfoldi