Hétfőn elfogadta a parlament az alaptörvény negyedik módosítását, azt a „közjogi lasagne”-t, amellyel kapcsolatban már mind Sólyom László volt köztársasági elnök, mind Lakner Dávid kollégám, mind mások megírták, hogy mennyi probléma merült fel.

Eddig sem voltam a Fidesz-KDNP-kormány legnagyobb barátja, de a hatalmi ágak rendszerváltás óta többé-kevésbé működő kapcsolatrendszerének ilyen mértékű megkérdőjelezése a korábbiaknál is jobban kicsapta nálam a biztosítékot. Ugyanis az alkotmánybírósággal szembeni sokadik fellépés, valamint a Fővárosi Törvényszék rezsicsökkentéssel kapcsolatos, szolgáltatónak kedvező ítéletének kemény megkérdőjelezése („botrányos ítélet”) azt jelzi, hogy a kormány nem képes a vitára.

A törvényhozás már 2010 óta nem nevezhető komoly viták színhelyének, csak a kétharmados kormánytöbbség miatt a végrehajtó hatalom keze alá dolgozó törvénygyárnak, amely sosem volt képes kérdőre vonni a kormányt a hibái kapcsán. Ezen út következő lépése volt az igazságszolgáltatással szembeni fellépés, valamint a köztársasági elnök jogkörének megnyirbálása is. A Fidesz tehát ragaszkodik hatalmának fokozatos megerősítéséhez, ennek pedig képes alávetni mindent: büntetett előéletű biztonsági szolgálatis emberekkel védeti székházát (egyébként a tüntetők szerintem is jogtalanul foglaltak székházat, de ez más tészta), elfogadja az alaptörvény negyedik módosítását (figyelmen kívül hagyva az európai normákat), ezzel pedig jócskán belekontárkodik a hatalmi ágak eddig viszonylag jól működő viszonyrendszerébe.

Ehhez társul a Fidesz-KDNP részéről az a bicskanyitogató, arrogáns és cinikus, kvázi-ellenzéki politizálás, amelyhez folyamatosan bűnbakokat keresett a kormányfő, hogy igazolni lehessen: miért nem megy a kormányzás úgy, mint várták. A fülkeforradalmat a Nyugat elleni szabadságharc követte, s most, hogy az alaptörvény módosítása kapcsán ismét felemelte hangját az Európai Unió, valamint az Egyesült Államok, új ellenség után nézett a permanens harcban álló „jó katona”.

Így talált rá a régi-új ellenségekre: a „gátlástalan” szolgáltatókra. Akik képesek voltak megtámadni a kormány nagy tervét, a rezsicsökkentést, és akik javára volt képes ítélni – a kormány ellenében – az igazságszolgáltatás. Ellenük lép fel most a kormány, méghozzá a nép nevében (és annak segítségét kérve), de nagyrészt saját érdekeitől vezérelve. Hiszen ha sikerrel járnak, lesz egy kézzel fogható eredménye négyéves kormányzásuknak, amire fel lehet építeni egy kampányt 2014-ben. Bár azért azon el kellene gondolkodni, hogy az általuk mindig hivatkozott adat, miszerint Európában arányaiban nálunk a legmagasabbak a családok rezsiterhei, valóban azt jelentik-e, hogy a rezsiköltségek rendkívül magasak. Vagy esetleg a vérek nagyon alacsonyak? Valószínűleg mindkettő, mégis csak az egyikhez nyúlnak hozzá, míg a gazdaság élénkítésén nem fáradoznak eredményesen, holott ez esetleg elősegíthetné a bérek növekedését.

A kormánypárt tehát mostanra rendkívül nehéz helyzetbe hozta az országot, s egyúttal saját magát is. A hatalommegosztás rendszerét – s egyúttal a Fidesz maradék becsületét – egyetlen honpolgár lehet képes megmenteni: Áder János köztársasági elnök. S bár a legtöbb esetben nem helyezem magam közös platformra a demokrácia eszméjének béraggodalmáraival, most mégis úgy érzem: eddig, s ne tovább!

Ne írd alá, János!