Gondoltam ne csak fröcsögés legyen, úgyhogy feldobom egy novellámat. 2009. november 19-én íródott, címe nincs, ötletek jöhetnek.

És felhörpintette sörének utolsó cseppjeit, majd felállt, lecsapott egy ötszázast a pultra. Méghozzá igen nagy erővel, amit megfájdult kézéle is jelzett számára. Annyi baj legyen - gondolta, s elindult kifelé. Még odavetett valamit a többi törzsvendégnek (maga sem tudta, hogy mit) és kilépett a hörpintő ajtaján, majd felszaladt a három lépcsőfokon. Zavarta az erős fény, amit a Nap sütött le rá a déli órák tájékán. Körülnézett, hogy merre is menjen, majd egy fiatal lány után indult. Követte egy darabon, de eszébe jutott, hogy megígérte anyjának. Megígérte, hogy benéz hozzá még valamikor kora délután ebédre. Úgyhogy egy ponton másik utcába fordult, mint a lány. Elballagott a metróig, felmutatta három napja lejárt bérletét, de az ellenőrben lehetett már pár deci pálinka, mert rá se hederített, csak lassú kézmozdulattal intett, hogy oké. A metrón véletlenül rálépett egy kiskocsis néni lábára (bár lehet, hogy mégsem volt az olyan véletlen, elvégre az ember nem szereti, ha leülnek a kinézett helyére). Mindenesetre az öregasszony és két őszes halántékú daliás férfiú kezdett vele ordibálni, érthető okokból. Ezért úgy döntött, hogy onnantól gyalog megy tovább, úgyis csak egy megálló innen az anyja lakása. Szóval megint a flasztert és a csámpás-lyukas cipőjét koptatta. Végül csak odaért, minden gond nélkül, ami azért látjuk, hogy különleges lehet az életében.

Csöngetett. Várt. Megint csöngetett. Megint várt. Majd jött az egyik szomszéd a harmadikról, a haragosan ugató pitbullját vitte sétálni. Készülnek a következő tüntetésre - gondolta, amikor beslisszolt az ódon épület pattogzó festékű fa kapuján. Felszaladt a lépcsőn, majd megbotlott és ráesett az amúgy is fájó kezére. Kicsit megsimogatta, fölpattant és lassan lépkedve redukálta nullára a hátralévő lépcsőfokok számát. Végül megállt anyja ajtaja előtt, kopogott. Majd még egyszer kopogott. Semmi. Gondolta, elindult vásárolni, elfelejtette a megbeszélt ebédet.

Úgyhogy elindult visszafelé a lépcsőn, majd a pattogzó festékű fakapuhoz lépett. Ekkorra jutott el a tudatáig, hogy halk zeneszót hallott anyja ajtajánál állva. Visszarohant, nem botlott meg (újabb csoda). Mikor az ajtóhoz ért, hallgatózni kezdett. Valóban anyja lakásából szűrődik ki a zene, amennyire ismeri a komolyzenét - anyja révén -, Ravel Bolerójára tippelt. De ez talán lényegtelennek tűnt akkor. Sőt, előre elárulom, valóban az is volt. Elkezdett kiabálni - Anya! Anyaaa! -, de nem érkezett válasz.

Eszébe jutott a kulcs. Hol van a kulcs? Hogy melyik? Igen eddig elfelejtettem mondani, mondjuk most jutott eszembe. Az a kulcs, amelyiket anyja adott neki, hogy bármilyen probléma esetén be tudjon menni a lakásba. Csak éppen a kulcs nem volt nála. Márpedig a helyzet minimum aggasztónak tűnt számára. Úgyhogy felpattant a padlóról (a földön fekve hallgatózott eddig) és hazarohant. Otthon kapkodva kereste a kulcsot, de nem lett meg. Közben azon járatta az agyát, hogy mi történhetett az édesanyjával? Vajon nyitva hagyta a gázt főzés után? Abba hal bele hogy neki főzött? Vagy megrázta az áram, amikor az évek óta kontakthibás hajsütővasát (amit sosem akart lecserélni) használta? MI a franc történt Anya??? - ordította, miközben kiborította az egyik konyhai fiók tartalmát az ebédlőasztalra. Három-négy olyan kulcsot talált benne, amikről nem tudta, hogy mit nyitnak, de anyja lakásának kulcsát nem. Eszébe ötlött, hogy fel kellene hívja az anyját, hátha. Micsoda ötlet! - mondta, miközben a magasba csapott, épp a csillárt eltalálva fájós kezével. Tárcsázott - amint már megszokhattuk balfék hősünktől - rossz számot. Úgyhogy újra tárcsázott, miután a Kronwald család üzenetrögzítőjének szövegét hallotta anyja elnyújtott "Hallóóó..."-ja helyett. Másodszor már jó számot hívott, kicsengett. Majd még egyszer. És még egyszer. De csak meghallotta azt a bizonyos jellegzetes, elnyújtott, szokás szerint nyűgös

- Hallóóó!-ját.

- Szervusz anyukám! Hát mégis élsz! - mondta megkönnyebbülve.

- Mi az hogy "élsz"? Ennyire ne várd már a halálom, fiacskám! Ha sámlira kell álljak, akkor is megpofozlak, ha ilyeneket mondsz még egyszer! Úgyhogy ne beszélj így anyáddal! Hogy engedheted meg magadnak? Ha én ilyet mondtam volna apámnak, a fogaim körmérkőzést játszottak volna a bennmaradásért!

- Jól van anyukám, nyugalom, megárt a szívednek. Voltam ma nálad, kapucsengőre és kopogásra sem reagáltál. Mi történt?

- Mi az, már aludni sem lehet egy kicsit ebéd után? MI van veled, fiam? Megint nincs barátnőd, hogy az anyádat szekálod? És ne hazudj nekem! Ha itt jártál volna, azt hallottam volna! Én még a galambok neszezését is meghallom az ablakpárkányon, úgyhogy ne mondd nekem, hogy voltál akár a házban is! - ordította az anyja.

Tudta nagyon jól, hogy az anyjával nincs értelme vitatkozni, úgysem fogadja el mások igazát. Ezért így folytatta:

- Jól van édesanyám, bevallom, csak azért hívtam, hogy lemondjam a mára megbeszélt ebédet. Sajnálom, de vissza kell mennem az irodába.

-Milyen irodába? (Nagyokat csapkodva vette tudomásul, hogy rossz indokot választott) Hát nincs is munkád! Megfinanszíroztam neked az egyetemet,haza alig adtál 1-2 forintot és még munkát se tudtál találni a diploma után egyedül, azt is én találtam! És még onnan is kirúgtak! - harsogta az anyja.

- Jól van anyám, nem vitatkozom, akkor sem tudok ma felmenni hozzád. Majd legközelebb. Szervusz.

- Miért nem javulsz már meg? A börtönben fogod végezni! (Halk kattanás) Na mindegy, a te dolgod, én nem folyok bele az életedbe. Szia fiacskám.

Hát így szerette az anyját, s így viselkedett vele az anyja. Tudta, hogy ha egyszer mégis meghalna, abba ő is belehalna. Akármilyen házsártos is. Sokat tett érte és ezt nem tudta meghálálni. És mégiscsak az anyja volt. Úgyhogy szerette, úgy, ahogy volt, olyannak, amilyen volt.