Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a posztot. Aztán egyre biztosabb lettem abban, hogy megírom, ekkor azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon hogyan írjam meg, mit írjak bele? Nos, ez lett a végeredmény.

Igazából egy bizonyos eset miatt írom meg végül ezt a posztot. A minap azt állították rólam egy Facebook-os esemény falán, hogy megtagadtam magyarságomat azzal, hogy nem vettem részt egy fiktív eseményen, melyen 1 millió magyart kívántak összegyűjteni. Próbáltam meggyőzni a fiatalembert (akiről később kiderült, Pázmányos), hogy számomra nem az jelenti magyarságom kifejezését, hogy rákattintok egy ilyen eseményen az "Ott leszek!" feliratra. Persze nem értett meg, de igazából nem is reméltem.

Tény, számomra mást jelent a "magyarnak lenni" kifejezés (ami nyelvtanilag kicsit kitekert, de ezt most hagyjuk). Úgy vélem, hogy nem az a magyarság fokmérője, hogy ki milyen eseményeken vesz részt, milyen zászlókat lenget, milyen rigmusokat hangoztat, milyen jelvényeket hord, vagy milyen pártra szavaz. Szerintem ez a lélekben dől el: onnantól magyar a magyar, hogy magyarnak vallja magát. Nem mondhatjuk meg senkiről, hogy ő magyar-e vagy sem, még akkor sem, ha történetesen más népre, nemzetre utaló viseletet hord (mert ugye többes identitás is létezik).

Én lélekben magyarnak vallom magam. Igaz, ez nem nyilvánul meg abban, hogy árpádsávos kendővel, vagy akár kokárdával járjak egész évben. Nem érzem szükségét annak, hogy folyamatosan, minden lehetséges fórumon hangsúlyozzam: én magyar vagyok. Úgy vélem, hogy sokkal fontosabb a külsőségeknél az, hogy magyarnak vallom magam, ismerem népem múltját, nyelvét, (helyes)írását, ápolom a nagyjaink emlékét - magamban.

Fontos történelmi eseményekről sem utcára vonulva emlékezek, hanem otthon (kivéve amikor nem, pl. idén március 15-én), magamban. Elolvasok egy-két cikket az adott témában, visszagondolok arra, hogy mit tanultam, esetleg egy-két vers is belefér, de ekkor sem azt hangoztatom, hogy mekkora magyar vagyok és mekkora májer volt Petőfi, aki lek*rvaanyázta a németeket ("Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat!" Mit nem beszél az a német c. vers).

Múltunkból jól tudom, hogy a magyar alapvetően egy befogadó és szolidáris nép, így igyekszem én is barátsággal fogadni a külföldieket, kisebbségieket. Nem gyűlölöm (igaz nem is szívlelem igazán) sem a cigányokat, sem a zsidókat, sem mást, akit a magukat igaz magyarnak nevezők igen. Közöttük is nagyon sokan "magyarabbak" sokunknál, többet tettek a magyarságért, mint elődeink közül sokan. Több zsidó származású ismerősöm van például, akiknél a zsidó és magyar identitás egyaránt erős, de konfliktusba csak ritkán kerül magával (ezeket az eseteket is inkább kiprovokálják). Mégis, egyes ismerőseim megvetően tekintenek rájuk, csak azért, mert népük fiai közt sokan nem tisztességesek. Ez tény, de a magyarság sem áll jobban, gondoljunk csak a huszadik század történelmére: hányan szolgáltak ki különböző diktatúrákat? Sokan. Nincs miért felsőbbrendűségi érzésünk legyen, legalábbis én így érzem.
Magyarságom fontos pillére ezen kívül a sport, hiszen ez az, ami képes összekötni egy nemzet tagjait, amikor közösen szorítanak a nemzeti csapatért. Néha én is éneklem a Himnuszt a sportolóinkkal, de nem ítélem el azokat, akik nem tesznek így (számomra elegendő, hogy kijött az adott meccsre szorítani a csapatért). Viszont nem ordibálok bele a megzenésített vers utolsó hangjaiba, hogy "Hajrá magyarok!", mert ennyire azért tisztelem a nemzet dalát. Én nem anyázom az ellenfelet, ha netán jobb nálunk, szomorúan tudomásul veszem, hogy ez (megint) nem sikerült. Nem kergetek nagy álmokat (pl. focivébé részvétel, stb.), mert attól, hogy magyar mezben játszanak sportolóink, még nem lesz jobb a teljesítményük. Ha annyit tudnak, akkor annyit tudnak, én akkor is szeretem őket, ha veszítenek.

Persze nem azt mondom, hogy én lennék a követendő példa, sőt, hiszen a határon túli magyaroknak nem elég, ha csak önmagukban rendezik magyarságukat, nekik közösen és tettlegesen kell kinyilvánítaniuk magyarságukat ahhoz, hogy bármit is el tudjanak érni jogaik védelmében (Ezúton is üdvözlöm Gubík Lászlót, aki nyíltan vállalta Szlovákiában magyar és szlovák állampolgárságát egyaránt). 

Mindössze annyit szeretnék tudatosítani olvasóimban, hogy számomra nem a külsőségek a legfontosabbak, sőt, azok egyáltalán nem fontosak egy magát magyarnak valló embernél, hanem éppen az, hogy vállalja: ő magyar. A többi már nem számít.