1929. május 10-én született egyik kedvenc költőm, Kányádi Sándor, s 83. szülinapja kapcsán egy rövid történetet szeretnék elmesélni. Egy olyan találkozás történetét, amire úgy hiszem még öreg koromban is büszke lehetek. Annak a találkozásnak a történetét, amikor személyesen megismerkedhettem kicsik és nagyok nagy kedvencével, a nagygalambfalvi kis székellyel.

12 éves voltam, amikor kiderült, hogy akkori iskolámba, az angyalföldi Németh László Gimnáziumba látogat az egyik legnagyobb élő székely (akihez még ez a szál is köt), Kányádi Sándor. Mivel néhány éve már én voltam az iskolai szavalóversenyek azon indulója, aki szinte kizárólag csak mókás Kányádi-versekkel indult, s ezalatt a kvázi-kötelező (édesanyám erős nyomásának nem engedhettem) verstanulósdi alatt igencsak megszerettem gyermekverseit. Persze idősebb fejjel mást is olvastam tőle, s szimpátiám azóta se múlt el.

No de vissza a történethez: Lami Pál akkori igazgatónál valamilyen úton-módon elértem, hogy a jeles eseményen elszavalhassam akkori kedvenc versem, Az okos kost (ld. a poszt alján - újraolvasva még a hangsúlyozásomra is emlékszem). Már igencsak vártam a napot, mely végül elérkezett, s az iskola apraja-nagyja előtt elszavalhattam az említett költeményt.

Ezzel azonban még nem ért véget a nap, ugyanis a rendezvényt követően az igazgató irodájába invitált, ahol Sándor bácsival beszélgetett. Megszeppenve léptem a szobába két dedikálandó könyvet szorongatva kezemben, mert egyrészt sosem voltam még az igazgatói irodában előtte, másrészt az egyik legnagyobb élő költőnkkel parolázhattam. Miután elmeséltem, hogy négy nagyszülőmből három székely, s ma is élnek rokonaim Csíksomlyón, akiket néha meglátogatok, még barátságosabb lett. Már akkor sem volt fiatal, hiszen majd' tíz évvel ezelőtti esetről beszélünk, de mentálisan és fizikálisan is fitt volt, s először a nővérem egyik Kányádi-kötetét dedikálta.

Majd rátért arra a könyvre, amiből tanultam Az okos kost is:

Örömöm elmondhatatlan volt, s remélem, hogy még egyszer találkozhatom vele, míg él. Reméljük sokáig velünk marad. Isten éltessen, Sándor bácsi!

Kányádi Sándor: Az okos kos

Lucskos, latyakos

ősz vége volt, akárcsak

most,

mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt,

fajtiszta racka,

sajnálta is nagyon a gazda,

de nem volt mit tenni,

mivel a kos nem tudott

viselkedni.

Mindig tilosba járt,

s volt úgy, hogy hetekig

odahált,

máskor meg naphosszat

tekergett kedvére

(mint akinek nincs meg

a leckéje),

s mikor már rosszat

gondolhattak volna,

hogy most aztán vége:

farkas vagy medve

valami megette,

csak előállt, mintha

mi sem történt volna.

Tűrt, tűrt a pásztor,

aki egyébként jámbor

ember hírében állott,

és még büszke is volt olykor

a kosára,

de egyszer csak megelégelte

a dolgot.

Tarisznyát vett a vállára,

szarvon fogta a kost, és

elvitte a szóban forgó

őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár,

s hogy annyi újat láthat,

kiváncsiságból szarvára is vett

egy mézeskalácsos sátrat.

Lett erre riadalom,

lárma:

- Vigyázzon, ember, a kosára,

ha már nem tudta megnevelni!

Erre a pásztor a kosnak,

a kos a kalácsosnak,

a kalácsok meg a földre estek.

Kicsin múlt,

hogy össze nem verekedtek.

Aztán meg a garázda

kos egy kofa kosarára

vetett

szemet,

s dézsmálni kezdte,

mint egy mihaszna kecske.

- Hogy kerülne már rúdra a bőröd!

eképpen zsörtölődött,

a most már cseppet sem jámbor

pásztor.

- Hogy lenne belőled pörkölt,

te ördög,

te átok!

S nyomatékul botjával reávágott.

Módfelett mulattatta a népet

a látvány.

Most

valaki hozzájuk lépett.

- Pörköltet mondott, bátyám?

Úgy legyen!

Mészáros vagyok, s a kost

ezennel megveszem.

Meg is vette, sokat nem alkudoztak.

Indulni kellett máris

a kosnak.

S indult a pásztor is

megkönnyebbülten:

- Na végre, hogy tőled is

megmenekültem.

Haza is ért még délre.

S hát ki jön szembe véle

az udvaron? Ki az ördög?

- Kos ez, nem pörkölt!

- Ne-e-em bizony, gazdám,

volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem,

ezennel megjelentem,

meghalni nem volt kedvem,

s amikor észrevettem,

a hentes kését, menten

a hátuljának mentem,

s a késével, mit megfent,

szépen a sárba nyekkent,

talán még most is ott van

a pocsban.

Hol van az előírva,

hogy buta minden birka?!

A vásár különben szép volt,

én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor,

túladni rajta a pásztor,

vitte vásárról vásárra,

de hiába:

a kosból nem lett pörkölt.

A pásztor meg csak zsörtölt,

s hűséges barátok lettek,

mire megöregedtek.