A srác a minap legjobb barátjával beszélt meg találkozót. Miután kibattyogott az egyik belvárosi utcában lévő szerkesztőségből, elindult a Ferenciek tere felé, átverekedte magát a nem túl sűrű tömegen, majd leszaladt az aluljáróban. Néhány nappal ezelőtt – miután eltörölték azt ezt tiltó jogszabályt – még hajléktalanoktól bűzlő áporodott levegőben kellett volna itt átvágnia. Ám azon a bizonyos napon már kordonok hálózták keresztül-kasul az aluljárót, lehetetlenné téve, hogy a nincstelenek a fal mellett leheveredve zenéljenek, vagy kéregessenek.

Elhaladt a pesti aluljárók jellegzetes figurája mellett, aki ezúttal ezt kiáltotta a világba: „A jövő havi színház műszóóór!” – a srác pedig elmosolyodott. Végül csak elért a másik lépcsőig, fellépkedett rajta, miközben az óráját leste. „Még van néhány percem” – gondolta, majd odaállt két fakabát mellé, akik a Nereidák kútja mellett szemlélték a járókelőket. A srác letette táskáját a két bakancsa közé, megigazította kalapját, majd ismét az órájára pillantott. Mivel még mindig volt hátra vagy hat perc a megbeszélt időpontig, körbetekintett.

Ekkor tűnt fel neki, hogy a belvárosi Ferences templom előtt nagy a jövés-menés, ki s be járkálnak az emberek, módosabb középkorúak és szegény idősek egyaránt. Majd megpillantott egy hajléktalan párt, akik élelemre gyűjtöttek, de a templomból kijövők nem segítettek rajtuk, hogy enyhítsék éhségüket. Egy jómódúnak tűnő férfi egyenesen káromkodva hajtotta el őket, miután kilépett a plébánia kapuján. „Ilyen ez a keresztényi szeretet” – gondolta a srác, majd észrevette, hogy a nő közeledik felé. Alapvetően húzódozott az ilyen esetekben, nem szívesen beszélgetett hajléktalanokkal, ahogy más ismeretlenekkel sem.

„Lenne pár forintja, fiatalember? Élelemre gyűjtünk a párommal” – mondta a nő, akit a srác jobban megszemlélt. Harmincas éveiben járhatott, a körülményekhez képest rendkívül ápolt volt és úgy tűnt, hogy igazat beszél.

„Sajnálom, de egy fillér sincs nálam” – válaszolt, ami valóban igaz is volt. Majd hozzátette: „Viszont van nálam egy szendvics, örülnék, ha elfogadná”.

„Azt is szívesen vennénk” – mondta a nő, aki – miután megkapta a becsomagolt szendvicset – meghajolva megköszönte azt és visszaballagott a férfihoz, miközben az alufólián megcsillant a napfény.

A srác jobban megnézte a férfit is, akinek pirospozsgás arcához képest mélyen ülő szemein a hála jelei látszottak. „Remélem a hidegtől ilyen a vörös, nem az italtól” – gondolta a srác, aki ismét rátekintett órájára, majd amikor felnézett, már a barátja jött vele szemben. Kezet ráztak, váltottak néhány szót és elindultak a metróhoz.

Ahogy közeledtek a lépcsőhöz, a srác még vetett egy utolsó pillantást napi jócselekedetének alanyaira. Elégedetten nyugtázta, hogy egy idős asszony éppen akkor nyújtott át nekik egy zacskó kiflit.