Kedvenc íróim egyikével, Salman Rushdie-val már találkozhattak olvasóim a blogon (ITT). Most a The Talks című, hetente egy interjút közlő online folyóiratnak adott interjúját közlöm magyarul, amelyből kiderül, hogy majdnem szerepelt egy Will Ferrell-filmben, hogy saját magát is kirúgta már, valamint az is, hogy az érdekessé vált életét bizonyos szempontból átoknak tartja.
The Talks: Optimistán látja ön a világot, Rushdie úr?
Salman Rushdie: Nem. (Nevet) Egy szóval. Azt hiszem elég nehéz a világtörténelem jelen pillanatában írónak és optimistának lenni egyszerre. Egyébként is, a komorságból jobb komédia kerekedhet.
TT: Mi motiválja arra, hogy írjon?
SR: Nincs más, amit csináljak! Mindig is írni szerettem volna. Illetve volt egy másik tervem is az életemmel: színész akartam lenni. Nem nagyon sikerült! Mindig is azt hittem, hogy az Éjfél gyermekeit megfilmesítik, akkor én fogom játszani a mesélőt benne. Amikor a regény cselekményét megírtam, ugyanígy gondoltam: hogy én leszek majd a mesélő.
TT: Nos, végül a film elkészült. Benne volt?
SR: A rendező szerződtetett, de kirúgtam saját magamat, méghozzá azért, mert az az utolsó dolog, amit akartam, hogy abban a jelenetben a néző azon agyaljon: „Az nem Salman Rushdie?” (Nevet) Csak elvonná a figyelmedet onnan, ahol lennie kellene. Végül amúgy is kivágtuk azt a jelenetet.
TT: Kár.
SR: A leginkább azt sajnálom, hogy nem volt alkalmam játszani, amikor Will Ferrell cége megkeresett, hogy szerepeljek a „Will Ferrell Cím Nélküli Nascar Filmje” elnevezésű projektben, amelyből végül a Taplógáz lett.
TT: Milyen szerepet játszhatott volna el Salman Rushdie a Taplógázban?
SR: Az volt a tervük, hogy egy jelenetben három olyan embert szerepeltetnének, akikről senki nem tudná elképzelni, hogy NASCAR-pilóták legyenek. Azt hiszem Julian Schnabelt, Lou Reedet és engem kerestek meg. (Nevet) Mindannyian bukósisakot és kezes-lábast viseltünk volna, miközben a pálya felett szálló délibábon sétálunk keresztül lassított felvételen. Fantasztikus lett volna, csak egyikünknek sem volt megfelelő az időpont. Én egy könyvbemutató turné közepén voltam, Lou is turnézott, Julian valami mást csinált éppen, és végül elvetették az ötletet és nem forgattunk. Pedig úgy élveztem volna.
TT: Miért nem filmesítették meg a többi könyvét is?
SR: Az én könyveim nem egészen azok a fajta könyvek, amelyekről a nagy stúdiók azt gondolnák, hogy „Igen, egy hatamas filmet kell forgatnunk belőle!” Túl komplikáltak, és nincs bennük helye Brad Pittnek.
TT: Nemrégiben jött ki új életrajzi regénye, amelyben arról ír, hogy milyen volt megélni a Sátáni versek miatt önre kimondott fatvával járó halálos ítélet miatti tíz esztendős bujkálást. Jól esett, hogy a könyv megírásával végre megszabadult ettől a tehertől?
SR: Igen, régóta vártam már arra, hogy elmondhassam, mert el akartam érni azt a pontot, amikor már elég távol voltam az eseményektől ahhoz, hogy objektíven tudjak írni róluk. Nem akartam, hogy érzelmes fecsegés legyen. Nem akartam, hogy egy Oprah-epizódhoz hasonlítson. Ezért aztán huszonhárom évet vártam az esetet követően. Egyébként sem csak a fatva éveiről akartam írni, hanem fiatalkoromról is. Az igazat megvallva, nem is gondoltam, hogy valaha életrajzot fogok írni magamról.
TT: Miért nem?
SR: Amikor az emberek korábban kérdeztek erről, mindig ezt mondtam: „Nem érdekel. Miért írnék én önéletrajzot?” Nem igazán szeretek magamról írni. Pont azért lettem író, hogy más emberekről írhassak.
A fatva börtönében
Salman Rushdie indiai származású brit íróra 1989. Valentin napján mondták ki Iránban a fatvát – amely halálos ítélettel ért fel – a Sátáni versek című regényéért. Nemrégiben megjelent életrajzi regényében, a Joseph Antonban elmesélte, hogy miként élte át ezeket az éveket.
Sokan csak a fatva miatt ismerik, vagy kezdték olvasni Salman Rushdie regényeit. Többek közt én is így vagyok ezzel, ha jól rémlik, akkor gimnáziumi irodalomórán hallottam az esetről.
TT: Ezek szerint nem különösebben nosztalgikus alkat?
SR: Nem erről van szó. Csak az az átok ért, hogy rendkívül izgalmas életem lett.
TT: Más író lenne ma, ha nem érte volna halálos fenyegetés?
SR: Nem. Ha nem sokat tudsz az életemről – ha nem olvastál semmit az életemről, csak a könyveim lennének a kezedben –, és csak a regényeimet olvasod, akkor semmi különöset, vagy eltérőt nem tapasztalsz 1989-et követően. Nem hinném, hogy ha egy író életében történik egy kolosszális törés, akkor teljesen mások lesznek a könyvei. Úgy hiszem, hogy a könyveknek megvan a maga kontinuitásuk, és hogy a saját útjukat járják.
TT: Érez-e még késztetést arra, hogy néha a válla fölött hátra-hátra tekintsen?
SR: Nem, nem igazán. Valójában már tíz és fél éve annak, hogy utoljára figyelmeztettek arra, hogy figyeljek oda. Ez elég hosszú idő. Az utóbbi tíz évben New Yorkban és Londonban éltem, és meglehetősen egyszerű életet élek ma is.
TT: Azt hallottam, hogy az Éjfél gyermekeit titokban forgatták, ráadásul más munkacímmel. Erre a muszlim radikálisok miatt volt szükség?
SR: Nem. Valójában az történik, ha egy filmet forgatsz Indiában – illetve nemcsak Indiában, hanem Dél-Ázsiában –, amely egy nagy médiaérdeklődéssel kísért könyvből, vagy projektből készül, akkor sokakhoz eljut ennek a híre. Ez pedig komoly nehézségeket okoz. Éppen ezért adnak rendkívül buta címeket, hogy elkerüljék a felhajtást. Elég nehéz magát a filmet elkészíteni anélkül is, hogy minden sarkon összeverődnének az emberek belépésért vagy interjúért könyörögve, vagy effélék.
TT: Ön elég híres Indiában, nem?
SR: (Kuncog) Igen, de csak egy kicsit. Azért ez nem olyan, mint Madonnának lenni, nem olyan, mint a U2-nak lenni. Nem az a fajta híresség. Tökéletesen normálisan sétálgathatok például. Az írók többségének élete egyébként is meglehetősen privát közegben zajlik, olyan magányban, amikor megpróbálják végezni a munkájukat.
