Egy kétségkívül félreértett mondatból olyan ügy kerekedhetett Magyarországon, amitől minden érintett bekattant.
Gyöngyösi Márton a minap arra utalt az Országgyűlésben, hogy számba kéne venni azon izraeli-magyar kettős állampolgárokat, akik valamilyen magas politikai pozícióban vannak ma Magyarországon. A felvetés egyébként azért érdekes, mert pl. a környező országokban sem szívesen alkalmaznak nemzetbiztonsági szempontböl kockázatos pozícióban magyarokat, van olyan határon túli ismerősöm, aki emiatt nem tudott szakmai gyakorlatra menni szülőországa egyik minisztériumába. Mivel azonban Gyöngyösi az izraeliekre vonatkozóan tette meg javaslatát, lavinát indított el, amitől mindenki megőrült.
A magyarországi zsidóság - sajnos azt kell mondjam - természetesen magára vette a kijelentést, holott nem minden zsidó izraeli (miként nem is minden izraeli zsidó ugyebár). A vallási és nemzetiségi identitás kérdése a magyarországi zsidóság körében igen régi keletű, nem véletlen, hogy végül nem akartak nemzeti kisebbséggé válni. Láthatóan most sem tiszta, hogy Gyöngyösi kijelentése nem a komplett zsidó vallású közösségre vonatkozik (az, hogy ő magában mit gondolt, azt nem tudhatjuk, és ne is tegyünk úgy, mintha tudnánk). A teljességgel összezavarodott és felháborodott zsidóság mostani reakciója azonban minden képzeletet felülmúl: Schmuck Andor felszólította zsidó honfitársait, hogy szolidaritásuk jegyében tűzzék ki magukra a sárga Dávid-csillagot. Azt, amely korábban pont azt jelezte, hogy emberszámba sem kell venni őket. Ilyen kommunikációs baklövést még a kormánytól se láttam, pedig nekik is volt pár. Ma pedig már DK-s (hivatalosan független) képviselők - könnyen lehet, hogy politikai haszonszerzés céljából - így ültek be a parlamenti padsorokba, Nyakó István így vezette a T. Ház ülését. És nem veszik észre, hogy ezzel saját maguk, illetve a zsidóság ellen dolgoznak, méghozzá ízléstelen módszerrel.
A magyar értelmiség reakcióját sem értem, hiszen tanult embereknek tisztában kéne lenni bizonyos történelmi fogalmakkal, mint pl. a nácizmus. A jobbikos politikus, illetve pártja nácinak való megbélyegzése azért nem helytállo, mert a nácizmus csak és kizárolag német ideológia, és csak az adott történelmi korszakban alkalmazandó. Ráadásul a palesztinbarát és szlávokkal is cimboráló Jobbikot Adolf Hitler nem nézte volna jó szemmel a nácizmus alapjául szolgáló fajelmélet tanai miatt, hiszen eszerint azok - miként a magyar is egyébként - alsóbbrendű népek. A fogalmi összezavarodottság sem segíti a helyzet rendezését, hiszen csak röpködnek a nem helytálló címkék és jelzők.
Az érzelmekkel túlfűtött ügy teljességgel elveszi a figyelmet az ország valós gondjairól, illetve a nemrégiben elfogadott törvényekröl, mint amilyen a választási eljárásról szóló törvény is. A zsidósággal kapcsolatban addig kerekednek ekkora nagy botrányok, ameddig mind ők, mind a zsidóellenesnek titulált körök "felkapják a vizet" a másik kijelentesein. Okos enged, szamár szenved - szokták volt mondani a székelyföldi rokonságban, de úgy tűnik, hogy a két csoport folyamatosan hergeli egymást - jórészt nem tudatosan. Persze tudom, hogy könnyen beszél az ember, ha egyik fent említett csoportnak sem tagja. Azonban, ha ez sokáig így megy tovább, akkor bele sem merek gondolni, hogy ca. 30 év múlva, amikor a holokauszt 100. évfordulójára fogunk emlékezni, mik fognak történni a magyar közéletben.

Vérlázító, hogy a magyar közbeszédet egy olyan esemény uralja, amelynek maximum szimbolikus jelentősége lehet, holott a világban jóval nagyobb történések is zajlanak a napokban.

Szombaton zajlott az LMP aktuális kongresszusa, amelyen többek közt arról is döntöttek, hogy csatlakozzanak-e a Bajnai-féle Együtt 2014-hez. A dologról már hét eleje óta cikkeztek a kisebb-nagyobb politikai véleményformálók, mindenki igyekezett a saját érdekeinek megfelelő tanáccsal ellátni a legkisebb parlamenti pártot. Aztán a döntés megszületett: nem tárgyalnak Bajnaiékkal, s ennek hatására lemondott Jávor Benedek frakcióvezető és Karácsony Gergely frakcióvezető-helyettes.
Az esetben semmi meglepő nincs, hiszen régóta látszik, hogy minimum két tábor található az LMP-n belül: a baloldallal is lepaktálni kész, Jávor vezette csoport, illetve a párt nevéhez hűen, önállóan politizálni kívánó, Schiffer András vezette csoport. Ezek a csoportok néha össze-összecsapnak egymással, így mondott le Schiffer a frakcióvezetőségről, így mondott le most ugyanarról Jávor. Más kérdés, hogy az ilyen civakodások mennyire viszik előre a pártot, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a mostani döntés - az előzmények ismeretében - nem tűnik véglegesnek.
Természetesen egyből jöttek a kisebb-nagyobb politikai kommentátorok, akik balról azért ostorozták a pártot, mert Fidesz-bérencként nem teszik lehetővé a diktatúra megdöntését, jobbról pedig azért dícsérték az LMP-t, mert nem hajtottak fejet a Bajnai-félék előtt. Az, hogy két szék között a padlóra is huppanhatnak, alig-alig jelent meg néhol, pedig nagy rá az esély.
Mégis, teljességgel érthetetlen, hogy egy alig mérhető támogatottságú kis párt menetrendszerinti civakodása ilyen mértékben befolyásolni tudta a közbeszédet, holott a napokban komoly dolgok történtek a nagyvilágban is. Persze, mondhatjuk, hogy azoknak nincs nagy hatása a mindennapjainkra, de valljuk be őszintén, hogy az LMP mostani döntésének se nagyon lesz.
Csak néhány szalagcím: Pakisztánban katonákat robbantottak fel, Franciaországban tüntettek a melegházasság ellen, az afgán kormány és a tálibok még több tálib fogoly elengedését követelik Pakisztántól, a Kongói DK-ban ruandai támogatással harcolnak lázadók a hadsereg ellen, Srí Lanka 100 tamil katonanőt toborozna hadseregébe, Argentína tovább harcol az IMF ellen, Szíríában folytatódik a véres polgárháború, Izrael pedig offenzívát indít Gáza ellen.
Ezekhez képest az LMP belháborúja semmiség.

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvének hátoldalán az áll, hogy lerántja a leplet a média megtévesztő és manipulatív működéséről, magas elvárásokat keltve az olvasókban, akik aztán koppannak egyet.

A holland Luyendijk több nagy újság, rádió és tv-csatorna tudósítójaként dolgozott Kairóban, Bejrútban és Kelet-Jeruzsálemben, s az itt szerzett tapasztalatait szerkesztette könyvvé Elkendőzött valóság címmel. Igaz, a "szerkesztette" erős túlzás, mert se füle, se farka fejezetek laza láncolata a kötet, amelyet ráadásul le sem zárt tisztességesen.
Mégsem ez a legkiábrándítóbb az Elkendőzött valóságban, hanem az, hogy túlságosan érezni: a laikus nagyközönségnek íródott. A saját bevallása szerint társadalomtudományi végzettséggel rendelkező Luyendijk olyan naivitással tud meglepődni a diktatúrák mindennapjain, mintha sosem tanult volna erről korábban. Persze egy magyar olvasó számára nem annyira különlegesek az egyiptomi vagy szír mindennapok, hiszen nagyban hasonlítanak a kommunizmus elnyomása alatti Magyarországra.
A tudósítói munkáról viszont sok mindent meg lehet tudni a könyvből, kezdve azzal, hogy miként kell a nulláról kiépíteni egy kapcsolati rendszert egy idegen országban, egészen addig, hogy mennyire külonbözőek a kenőpénz-tarifák egyes arab világbeli országokban. Ahogy azt is megtudtuk, hogy "újságírásról szó sem lehet az arab világban" (67. o.), amint más diktatúrákban sem.
Mégis, a tálalás miatt nem lehet elégedett az olvasó. Néha ugyanis olyan érzés volt olvasni az Elkendőzött valóságot, mintha szerzőnk körbe-körbe bolyongana a panaszkodás erdejében, mindig visszatérve már korábban érintett helyekhez, témákhoz. Emiatt már az első száz oldalt követően unalmasan lapozgatta az ember a könyvet és várta, hogy mikor jön az a "lebilincselő" sztorik, amiket a hátsó borító ígért. Nem jöttek.

Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság. Közelkép a Közel-Keletről. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008. 223 oldal. ISBN 978-963-9725-45-4

Julia Gillard ausztrál miniszterelnök-asszony bejelentette, hogy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi az utóbbi idők gyermekbántalmazási és -molesztálási ügyei miatt. A kérdés kapcsán össznemzeti az egyetértés, igaz egyesek szerint ez csak látszat.
A múlt héten Peter Fox, a Hunter tartományi (New South Wales állam, Sydneytől északra) rendőrség nyomozója megszellőztette, hogy az utóbbi időben egyre több olyan gyermekmolesztálási esetről szerzett tudomást, amelyeket a gyanú szerint a Katolikus Egyház képviselői követtek el, ám a rendőrség korábban eltussolta ezeket. Úgy vélte, hogy egy parlamenti vizsgálóbiyottság felállítása lenne a legjobb megoldás ezen ügyek felderítésére.
"Nem akarok jobban belemenni, de ez a rendőri karrierem vége" - mondta egy esti tv-műsorban, ahol hozzátette, hogy komoly fenyegető leveleket kapott az elmúlt egy hétben, amelyek közt rendőrségi fejléces papírra írott is akadt. "A korrupcióra évekkel ezelőtt fény derült NSW-ben, mégis folytatódtak a mocskos ügyletek. Félre ne értsenek, ők csak a rendőrseg kisebbségét alkotják, de mindenütt ott vannak, a rendőrségben és a társadalom egészében egyaránt. Talán sosem tudunk ezen változtatni." - nyilatkozta Peter Fox.
A nyomozó nem hitte volna, hogy országos ügyet robbant ki, ám tegnap Julia Gillard miniszterelnök-asszony bejelentette, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi Quentin Bryce kormányzó-asszonynál: ő adhatja erre ugyanis áldását, a királynő nevében. A bizottság a tervek szerint nem kizárólag a Katolikus Egyház gyermekbántalmazási és -molesztálási ügyeit vizsgálná, hanem az iskolákban, nevelőotthonokban, állami szerveknél, rendfenntartó erőknél és a nonprofit szektorban is nyomozna. A pontos hatáskörökről a karácsonyig egyeztet a Legfőbb Ügyésszel, valamint az államokkal, egyházakkal, áldozatokat támogató csoportokkal és egyéb releváns szervezetekkel.
Gillard elmondta, hogy "az utóbbi időben felröppent gyermekmolesztálási vádak igazán szívszorítóak. Ezek olyan alattomos, gonosz cselekedetek, melyek esetében nem szabadott volna hagyni, hogy a gyermekek váljanak célponttá. Az érintettek alapos kivizsgálast érdemelnek, amely az ellenük elkövetett bűnök mélyére hatol. Erre pedig egy parlamenti vizsgálóbizottság tűnik a legalkalmasabbnak."
A kérdés kapcsán meglehetősen széles konszenzus alakult ki a pártok között. Tony Abbott, az ellenzék vezére támogatásáról biztosította Gillardot. "Minden vizsgálatnak széleskörűnek kell lennie, minden bizonyítékot meg kell vizsgálni, amely arra utal, hogy valahol Ausztráliában gyermeket molesztáltak. Minden szervezetet: államit és nem államit egyaránt meg kell vizsgálni, ahol a gyermekek szexuális zaklatása felmerült." - nyilatkozta Abbott. A korábban Gillard által egy párton belüli "puccsal" a hatalomból eltávolított Kevin Rudd is az ügy mellé állt, hangsúlyozva, hogy némely állami szervek képtelenek voltak az ilyen jellegű ügyek mélyére hatolni, így szükség van a vizsgálóbizottságra.
New South Wales liberális párti vezetője eleinte ellenezte a bizottság felállítását, mert az szerinte akadályozná az államon belül indított, Katolikus Egyház ügyeit vizsgáló nyomozást. A bejelentés után viszont hirtelen megváltozott a véleménye: "Az ilyen förtelmes bűnök nem állnak meg az államhatárokon" - mondta Barry O'Farrell.
Az egyházak is készek együttműködni a felállítandó vizsgálóbizottsággal. George Pell, a Katolikus Egyház Sydney-i érseke elmondta: "Úgy vélem, hogy meg kell tisztítani a levegőt, s az igazságot fel kell deríteni. Mindazonáltal a média hozzánk való viszonyulását egyoldalúnak tartom, mert befolyásolta a közvéleményt, amely mára egyértelműnek tekinti, hogy a Katolikus Egyház tagjai gyermekeket molesztálnak. A média egyoldalúsága csak mélyítette ezt a tévhitet, ez az egyik oka, hogy támogatom ezt a bizottságot." (A média kapcsán egyébként Fox nyomozó reagált Pell érsek kijelentésére: "Természetes, ha a média részrehajló, miután azt mondod nekik: >>Nem kell ide vizsgálóbizottság, nem történt itt semmi, tovább lehet haladni!<<") Peter Jensen, az Anglikán Egyház Sydney-i érseke pedig így nyilatkozott: "Az egyházmegyém mérhetetlen undorral gondol a gyermekmolesztálasra, bárhol történjék is... Dolgozni és imádkozni fogunk egy biztonságosabb társadalomért - főleg a legvédtelenebbek számára."
A legérdekesebb kijelentéseket mégis a Kereszténydemokrata Párt NSW-i vezetője, Fred Nile tiszteletes tette, aki elmondta, hogy a nagy pártok - azaz a Munkáspárt és a Liberális Párt - aggódnak a széles körű vizsgálatok miatt, mert akár politikusok mocskos ügyeire is fény derülhet. Hozzátette: "Hogy őszinte legyek, sosem láttam még parlamenti vizsgálóbizottságot, amely nem politikai indíttatásból cselekedett volna..."
Hogy az akár évekig tartó vizsgálathullámnak milyen következményei lesznek a társadalomra nézvést, az még kérdéses. Az viszont mindenképp érdekes, hogy az ausztrálok képesek voltak egy emberként felsorakozni a szexuálisan zaklatott gyermekek mögött - ám Nile tiszteletes szavai alapján nem biztos, hogy teljesen őszinte ez az össztársadalmi összefogás.

A Rontó Ralph című animációs film évtizedes játékok világába kalauzol el minket, ahol a Fix-it Felix Jr. nevű program rosszfiúja elégedetlen a sorsával.

A Disney elővette a nosztalgia-kártyát, amely kétélű fegyver, ugyanis aki nem ismeri az adott környezetet, annak szereplőit, nem fogja tudni magát beleélni a történetbe. A Rontó Ralph megidézi a nyolcvanas éveket, amikor a játékszoftverek még csak kétdimenziósak voltak és többnyire játéktermekben lehetett találkozni velük az Egyesült Államokban. Az történet elején Rontó Ralph rádöbben, hogy ha ő is jófiúvá válna, mint annak a játéknak a címszereplője, melyben ő is dolgozik, akkor ő is megbecsült tagja lehetne a játékok társadalmának.
Utóbbi pedig nem túlzás: a készítők tényleg egy kiépült társadalomként vitték vászonra a játékok világát. Némi társadalomkritika is megbújik a képsorok között, amikor azt látjuk, hogy azon játékokat, amelyek már nem tartanak számot a fiatalok érdeklődésére, szimplán kihúzzák a konnektorból, s szereplői hajléktalanná válnak. Egyébként rengeteg ismert játék szereplői feltűnnek Rontó Ralphban, mint például PacMan, Q*bert vagy Sonic, de igazi nagyágyút nem tudtak “leigazolni”. Pedig megpróbálták: a san diegoi Comic-Conon a készítők elmondták, hogy Super Mariot is szerepeltetni kívánták a filmben, ám túl drágának bizonyultak a jogdíjak. Bezzeg Skrillex 8-bites verziója benne van a filmben, miként a filmzenék között is szerepel egyik dala.
Rontó Ralph úgy akarja bebizonyítani társainak, hogy tiszteletet érdemel, hogy megpróbál megszerezni egy érmet. Ehhez viszont a játéktársadalom alapszabályát szegi meg: ne menj át egy másik játékba, amikor nyitva van a játékterem! A Hero’s Duty című modern háborús játékban találja magát, amelyben végül némi csalással megszerzi a hőn áhított érmet, ám távozása nem úgy sikerül, mint tervezte, és egy harmadik játékban, a Sugar Rushban landol. Itt elveszíti az érmét és ennek visszaszerzésére összefog Vanellope von Zuck-kal. A történet a továbbiakban hemzseg az izgalmas jelenetekben, ráadásul egy komoly fordulatot is tartogat számunkra a Rontó Ralph, melynek végén a játéktársadalom megmentőjeként tekintenek a főszereplőre.
A film képi világára sem lehet panaszunk, sőt. A készítők igyekeztek itt is a nosztalgikus vonalat hangsúlyozni: a retró játékokban a szereplők is kissé darabosan mozogtak, míg a modernebb szoftverekben szinte élethű grafikát láthatnak a nézők. Ezzel is elkülönítve a két korszakot, amire Rontó Ralph is rámutat, amikor belecsöppen a Hero’s Dutyba: “Mikor lettek ilyen erőszakosak a játékok?”
A Rontó Ralphot mindenképp érdemes megtekinteni eredeti hanggal is, ugyanis John C. Reilly (Ralph) illetve Sarah Silverman (Vanellope) is hangját adta a produkcióhoz. Ráadásul a szinkron miatt néhány poén rendkívül erőltetettre sikeredett, de leleményes megoldásokra is akad példa, amelyek jobban hangzanak, mint az eredeti (pl. a Hero’ Duty ellenséges szereplője, a “Cy-Bug” magyarul gépfene lett).
A Rontó Ralph összességében egy ajánlott animációs film lett - ami akár folytatásra is érdemes -, ám inkább a felnőtt korosztály számára, mivel ahhoz, hogy a film poénjait és utalásait fel tudjuk fogni, nem árt ismerni ezeket a játékokat. Mindazonáltal gyermekek is remekül szórakozhatnak Rontó Ralph és Javító Félix párharcán a Fix-it Felix Jr.-ban, illetve előbbi kalandjain a játékvilágban.