Régen jelentkezett a Mi a helyzet Indiában?-sorozat, de mivel a CampusOnline-ra kellett írnom egy cikket az indiai gazdaság felemelkedéséről, gondoltam kiváló folytatása lehetne a korábbi Indiáról szóló posztoknak.

India hatalmas, 3,3 millió négyzetkilométer területű ország, népessége a 2011-es népszámlálás részleges adatai alapján hozzávetőlegesen 1,2 milliárd fő, mellyel Kína mögött a második legnépesebb ország. Az átlagéletkor 25 év, azaz fiatal társadalomról beszélünk, melyben a férfiak vannak többségben. A városi népesség aránya is folyamatosan növekszik, már a 2001-es népszámlálási adatok alapján is 27 egymillió fölötti lakosú város volt Indiában. A lakosságnak kb. a háromnegyede tud olvasni.

Az országot nem lehet egységes nemzetállamnak tekinteni, nem csak azért, mert vallásilag rendkívül megosztott (bár a lakosság kb. 80%-a hindu, de ezen kívül több száz vallást gyakorolnak Indiában), hanem azért is, mert nyelvileg és etnikailag is sokszínű. Az indiai népesség nyolcvan százaléka beszél valamilyen indo-árja nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet (kb. 40% a hindit), viszont még három nagy nyelvcsalád kis nyelveit is beszélik az országban, összesen több százat.

Hogyan vált mégis ez a rengeteg törésvonal mentén megosztott ország mégis a világ kilencedik-tizedik legnagyobb gazdaságává? A válasz a speciális gazdasági modellben keresendő, ugyanis Indiában olyan gazdasági rendszert alakítottak ki, mely sajátos ötvözete a szocialista és a kapitalista gazdasági modelleknek. Az ötvenes évektől kezdődően ötéves terveket dolgoztak ki, az Első Ötéves Tervet éves tervekre bontották le, hogy rugalmasabb legyen. Ám nem volt olyan részletes, mint a szocialista blokk országaiban, inkább iránymutatásként szolgált az iparágak számára. A terv tudományos alapja a Harrod-Domar növekedési modell volt, melynek alapja, hogy a fejlődést úgy kívánja elősegíteni, hogy növeli a megtakarítások összegét, ám rövid időn belül kiderült, hogy nem ez a helyes út India számára, mert a modell több ponton is elhibázottnak bizonyult.

A Második Ötéves Tervet (1956-1961) ezért P.C. Mahalanobis analitikus megalapozottságú fejlesztési stratégiája alapján dolgozták ki, s ez vált meghatározóvá az indiai gazdaságpolitika következő 35 évében. A modell arra a feltételezésre épült, miszerint a beruházások minél nagyobb hányadát szentelik a beruházási javak kapacitásának növelésére, annál gyorsabb lesz a fogyasztás és a beruházás hosszú távú növekedése. Az ezen alapuló gazdaságpolitika a hosszú távú növekedést a rövid távú fogyasztás elé helyezte. Alapvetően az ipar, azon belül is a nehézipar fejlesztése vált az egyik legfőbb céllá, mezőgazdasági országból iparivá szerették volna átalakítani Indiát. A terv szerint a fogyasztói javak kínálatát alacsonyan kell tartani, hogy az emberek növeljék megtakarításaikat, mert ezen megtakarítások fogják képezni a beruházások alapját.

Mivel hatalmas beruházásokba fogtak, ami mögött nem volt igazi pénzügyi háttér, hamar krízishelyzetben találta magát az ország, melyet egy sor ipari és pénzügyi szabályozással, korlátozással kívántak megoldani. Nem csoda, hogy a növekedési célok sokáig meg sem közelítették az elvárt szintet.

Az új gazdasági modell pozitívumai közé tartozik, hogy az ipari termelés a tizenkétszeresére nőtt 1950 és 1992 között, a gazdasági növekedés 5,5%-os volt 1974 és 1989 között. Viszont India teljesen elszigetelődött a világpiactól, s a kilencvenes évekre realizálódott, hogy az államilag irányított gazdaság növekedése kifulladhat, ha nem változtatnak.

Az ország vezetői a gazdasági és politikai válságot is hozó nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját követően a gazdaság liberalizációja mellett döntöttek. A mostani miniszterelnök, Manmóhan Szingh lett a pénzügyminiszter, aki azonnal megnyirbálta a kormányzati kiadásokat, leértékelte a rúpiát, és támogatást nyert a Világbanktól és az IMF-től nagy mértékű hitelek folyósítására. Csökkenteni kívánta a bürokráciát, a munkanélküliséget, növelni kívánta az exportot. Emellett ösztönözte a nem az anyaországban dolgozó indiaiakat, hogy a magas kamatot fizető hazai bankokban helyezzék el megtakarításaikat.

A legfontosabb intézkedés mégis az volt, hogy az ipar mintegy 80%-át megnyitotta a magánberuházók előtt, s így az állami befolyást csökkentette. Eltörölte a külkereskedelmet korlátozó rendeleteket, valamint a tőzsdét is megnyitotta a külföldi befektetők előtt. Szabadkereskedelmi övezetet hozott létre, megkurtította az állami támogatásokat és elindította a privatizációt.

Emellett sor került a pénzügyi szektor reformjára, valamint a vámrendszer liberalizációjára is. A kormánynak sikerült stabilizálnia a rúpiát (melynek a válság éveiben igen magas, 17-18%-os inflációja volt), méghozzá azzal, hogy sikerült lefaragni a költségvetési hiányt, valamint az IMF is hozzájárult ehhez egy áthidaló kölcsön folyósításával.

A reformok hatására indult be egy olyan gazdasági növekedés, ami mellett a világ vezető országai sem mehetnek el szó nélkül. Indiából a 21. század elejére az IMF adatai szerint a második legdinamikusabban fejlődő gazdaság lett (legalábbis a GDP valós növekedése alapján). Évente 7,5%-os gazdasági növekedést produkáltak a 2008-ban kezdődött gazdasági világválságig. A válság és az esős időjárás miatt 2008-2009-ben a növekedés kicsit lelassult (6,7%), ám egy évvel később ismét 7,4%-os növekedést regisztráltak.

Az ipar továbbra is meghatározó, a GDP huszonhat százalékát ez a terület adja, 19%-ot pedig a mezőgazdaság (mely a dolgozó népesség 52%-át foglalkoztatja). A legfontosabb gyárakat a telekommunikáció, vegyészet, feldolgozóipar, acélipar, járműipar, szoftverfejlesztés, bányászat, stb. területén találjuk.

Az ország külkereskedelméről elmondható, hogy hatalmas forgalmat bonyolítanak India határain, hiszen a behozatal összértéke 360 milliárd dollár (kőolaj, vas és acél, trágya, vegyszerek, drágakövek, gépek), a kivitelé pedig 225 milliárd dollár (főként petróleum, drágakövek, gépek, számítástechnikai termékek, járművek). Az ország legfontosabb külkereskedelmi partnerei Kína, az Egyesült Államok és talán kissé meglepő módon az Egyesült Arab Emírségek.

Tény, hogy az utóbbi idők gazdasági növekedése a világ élvonalába repítette Indiát, ám ennek vannak hátulütői is, a legfontosabb ezek közül a szegénység. Egyes becslések szerint az ország lakosságának mintegy fele, 600 millió ember kerül egyre messzebb a világ fő sodrától, vagy életük végéig szűkek maradnak fogyasztási lehetőségeik, elsősorban a táplálkozási szükségleteiket nem fogják tudni maradéktalanul kielégíteni. Ha a Világbank által meghatározott szegénységi küszöböt tekintjük mérvadónak (2 dollár/napos jövedelem), akkor az indiai lakosság közel háromnegyede él szegénységben, negyede pedig egyenesen alultáplált. De itt is meg kell különböztetni város és vidék lakosságát, ugyanis a szegénység és annak mértéke nagy mértékben függ attól, hogy az ember hol lakik (földrajzilag is: a szegény lakosság fele három állam területén, Asszámban, Bihárban és Orisszában él). Vidéken a földhiány okoz nagy szegénységet, s itt a nők még sanyarúbb körülmények között élnek, mint a városokban, ahol a lakosság nagy része alkalmi munkákból és termékek árulásából próbál megélni, de sokan inkább az öngyilkosságot választják.

India városai azért is ellentmondásosak, mert bizonyos területek az üzleti élet fellegváraiként nyugati színvonalúak, más területeken pedig a szennyvízrendszer nincs kiépítve és terjednek a betegségek (az UNICEF szerint évente több százezer gyermek halhat meg járványok miatt Indiában).

Végezetül egy idézettel szeretném szemléltetni, hogy az indiaiak maguk hogyan viszonyulnak az országukban egyre inkább eluralkodó szegénységhez:

Folk György: India - a végletek birodalma

Weisz Andrea: India gazdasági fejlődése