Idén ismét robbant a bomba az állami kitüntetések körül: miért van az, hogy a hűség előbbre való a szakmai teljesítménynél, ha a díjazásra kerül a sor. Bár azt hinnénk, hogy ez a végtelenül megosztott magyar politikum problémája, Nagy-Britanniában sem jobb a helyzet e téren. Szükség van egyáltalán állami kitüntetésekre?

Az idei március 15-i állami kitüntetésdömping ismét kiverte a biztosítékot

– főleg az ellenzéki körökben, ahogy ez az aktus jellegéből adódik. Például a Kárpátia-frontember Petrás Jánost a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, aki azonban nem emiatt került rendkívül kínos szituációba. De még csak nem is a sajátos történelemfelfogással rendelkező történész, Bakay Kornél Magyar Arany Érdemkeresztje okán.

Hanem Szaniszló Ferenc díjazása miatt, aki Táncsics Ferenc-díjjal gazdagodott, egészen hat napig örvendezhetett neki, miután – a boldogság világnapján – visszaadta azt a miniszter kérésére. Ez az esemény nem csak az ellenzékiekből váltott ki tiltakozást, valójában csak a Jobbik és a náluk szélsőségesebb – a szaniszlói konteókban hívők – vélték úgy, hogy Szaniszló megérdemelten kapott kitüntetést szakmai munkája elismeréseként.

Azzal, hogy most Szaniszló díját visszakérte a miniszter, még nem oldott meg semmit, ugyanis az ellenzék (pl. a magát libertáriusként meghatározó Szabad Piac Alapítvány) nem fog megelégedni ennyivel, a két másik, számukra problémás személytől – Petrás Jánostól és Bakay Kornéltól – is el akarják majd venni a kitüntetésüket. Erre egyébként tökéletesen ráéreztek a jobbikosok által futtatott Jobbegyenesnél is, csak kissé eltúlozták a dolgot: a Szaniszlóra megharagudó Bencsik János szerint „kilövési engedély van érvényben nem csak a másik két díjazottra, Petrásra és Bakayra, de minden nemzeti érzelmű művészre, tudósra vagy tollforgatóra, aki szálka a népszavás holdudvar szemében”.

Valójában persze ez csak vihar volt a biliben,

és sokan nem is gondolkodtak el azon, hogy milyen mélyebb probléma húzódik meg az állami kitüntetések osztogatásával kapcsolatban. Zöldi Lászlónál azonban olvastam egy rendkívül találó idézetet az egész üggyel kapcsolatban: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” Az idézet Ivanics Ferenc kisalföldi fideszes politikustól származik, 2002-ből.

Valóban: miért éri meg a politikusoknak, hogy díjazzák azokat, akik – jó esetben – a kínos ügyleteiket leleplezik? No hát nyilvánvalóan nem azoknak adják, akik leleplezik őket, hanem a „szövetséges” sajtómunkásoknak, akik nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoznak a saját politikai beállítottságukhoz közel álló politikusok ügyleteivel. Ellenzéki oknyomozókat ritkán tüntetnek ki – függetlenül attól, hogy azok teljesítménye szakmai szempontból megsüvegelendő-e vagy sem.

Ez az igazi rákfenéje ezeknek az állami kitüntetéseknek

– legyen szó a sajtó képviselőinek, vagy másoknak a díjazásáról. Annyira átpolitizálódott életünk minden szférája, hogy amikor oda jutunk, hogy elismerhetnénk valaki szakmai munkáját – mert adott a lehetőség, hogy így tegyünk –, akkor vagy nem figyelünk oda, vagy nem vesszük figyelembe a jelöltek szakmai teljesítményét. Mind a bal-, mind a jobboldalra igaz volt az utóbbi jó néhány esztendőben, hogy aszerint díjazta a „teljesítmény alapján” az adott terület „legjobbjait”, hogy azok az adott oldal holdudvarába tartoztak-e, vagy sem.

Ám mielőtt az ember elkeseredne azon, hogy ez magyar jelenség:

a nálunk jóval szerencsésebb sorsú Nagy-Britanniában sem megy másként az állami kitüntetések kiosztása. 2012 elején a Konzervatív Párt például olyan személyeket jutalmazott lovagi címmel, vagy érdeméremmel, akik komoly pénzeket pumpáltak a párt házikasszájába. A Munkáspárt akkor keményen kritizálta a konzervatívokat azért, mert a holdudvarnak osztogat állami kitüntetéseket – ahogy az MSZP is kritizálta a konzervativizmustól már jó messzire vetődött Fideszt. Pedig az ő idejükben még durvábban zajlott ugyanez a procedúra, olyannyira, hogy a Királyi Ügyészi Szolgálat is vizsgálta az ügyeket. Végül nem emeltek vádat senki ellen, mivel nem tudták kimutatni, hogy közvetlen kapcsolat lenne a pártfinanszírozás és a díjazás között.

Azonban nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy belássuk: az állami kitüntetések rendszerével valami nagyon nincs rendben: nem a teljesítmény, hanem a hűség az, ami számít. Éppen ezért az állami díjazások rendszere komoly reformra szorul, olyannyira, hogy akár el is lehetne törölni azt: szakmai grémiumokra kellene bízni a szakmai, teljesítményalapú kitüntetések odaítélését. Viszont a sajtó esetében nem a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságra, ahogy azt Balog Zoltánék tervezik. Mert attól, hogy „az újságírókat és munkahelyeiket hivatalból felügyelő hatóság” tünteti ki az újságírókat, még nem oldódik meg a probléma. Főleg, ha annak a hatóságnak a tagjai ugyancsak pártemberekkel vannak tele. Erre a „kreatív” nem számított az imént idézett Pál Zsombor sem.

Ám az állami kitüntetések esetleges eltörlésével

a probléma valós társadalmi gyökerei nem változnának meg: elkeserítő ugyanis, hogy a teljesítménynél előbbre való az, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak. Ez ellen a „protekciós kultúra” ellen kellene valójában tenni valamit. Ám a Bölcsek Kövével sajnos nem rendelkezem, így egyelőre számomra is rejtély, hogyan lehetne ezt kivitelezni.