Lassan már egy hónapja véget ért, amit (legalább) két esztendeje vártunk: a 2010-es dél-afrikai labdarúgó világbajnokság. Korábbi posztomban latolgattam az esélyeket, most viszont utólagos elemzésre törekszem. Először az egyes országok válogatottjairól mondom el véleményem, majd a poszt vége felé egy rövid összefoglalást közlök arról, hogy mely országok okoztak meglepetést, illetve csalódást. Megemlítek néhány játékost is, akik számomra a VB felfedezettjei, majd szót ejtek a vuvuzeláról, valamint arról, hogy miért is volt gyengébb színvonalú ez a VB, mint korábban.

Az A-csoport legnagyobb meglepetése az volt, hogy az előzetesen az élre várt Franciaország zárt az utolsó helyen, mindössze egy pontot gyűjtöttek. Ebben nagy része lehetett szerintem Raymond Domenech szövetségi kapitány arroganciájának, valamint a sorozatos botrányoknak (gondolok itt Anelka és Domenech vitájára, valamint Evra nyilatkozatára). Mindenesetre azt kellett látnunk, hogy a játékosait tekintve erősnek mondható francia válogatottat nem tudta összefogni a kapitány (akit a francia szövetség le is váltott, az egykori klasszis, Laurent Blanc követi a kispadon), valamint azt is, hogy nem volt egy követhető vezéralak, mint a korábbi években Zinédine Zidane.

A házigazda Dél-Afrika csapata ugyan a csoport harmadik helyén végzett, ám nem vallott szégyent, hiszen az utolsó mérkőzésükön az előző világbajnokság bronzérmesét (Franciaország) verték meg 2-1-re. Bár az ezt megelőző két meccsen nem volt túl fantáziadús a játékuk, a nyitómeccsen Siphiwe Tshabalala nevű játékosuk a VB egyik legszebb gólját lőtte.

A csoport második helyén Mexikó végzett, akik a nyitómeccsen hasonlóan gyengék voltak, mint Dél-Afrika, de a franciák elleni meccsre már feljavult játékuk, és izgalmas mérkőzésen 2-0-ra győztek. A mérkőzésen brillírozott a már Manchester United-futballista Javier Hernández (gólt is szerzett), valamint büntetőből betalált a veterán (37 éves) Cuauhtémoc Blanco is. A csapat aztán elvérzett a legjobb 16 között, Argentína verte őket 3-1-re.

A csoport győztese talán a világbajnokság legnagyobb meglepetéscsapata, Uruguay lett. Ugyan ők voltak a csoport egyetlen csapata, akik nem verték meg Franciaországot (többek közt egy kiállítást is összehoztak), de másik két meccsüket simán hozni tudták, így az élen végeztek. A kieséses szakasz során legjobb védőjük Diego Lugano sérülése, valamint eltiltások is hátráltatták a csapatot, de Dél-Korea és Ghána legyőzésével (utóbbi szerintem a VB legfordulatosabb mérkőzése volt, Luis Suárez kezezésével nem lett az afrikaiak kedvence...) az elődöntőbe jutottak. Itt egy nagyon izgalmas meccsen kaptak ki Hollandiától, majd a harmadik helyért vívott meccsen Németországtól is. Igaz, ezen a meccsen centik választották el a dél-amerikai ország válogatottját a hosszabbítástól, ám a VB legjobb játékosának választott Diego Forlán a kapufát találta el szabadrúgásból. Mindenesetre a csapat megmutatta, hogy igazi világsztárok nélkül, szervezett és fegyelmezett, modern futballal is lehet eredményeket elérni (igaz, a sorsolás is segítette őket ebben).

A csoport utolsó helyezettje Nigéria lett, mely csapat ötlettelen játékával mindössze egy pontot tudott szerezni (Dél-Korea ellen). Afrika többet várt tőlük (bár úgy vélem, nem csak ők), hiszen ismertebb nevek (Etuhu, Martins, Obinna) is szerepeltek a keretben. Mégis csalódniuk kellett, kiestek. Ráadásul a nigériai kormány fel is akarja függeszteni egy időre a válogatott működését, mellyel könnyen lehet, hogy kizáratja a nigériai válogatottat mindenféle FIFA-eseményről, ugyanis a FIFA tiltja, hogy a politika beleszóljon a sportügyekbe, főleg ilyen mértékben.

2004 Európa-bajnoka, a görög válogatott hasonlóan kudarcot vallott. Két vereségük melletti egyetlen győzelmüket a csoportutolsó Nigéria ellen aratták. A VB-t követően le is mondott Otto Rehhagel szövetségi kapitány.

A csoport második helyén Dél-Korea válogatottja végzett, mely csapat feledtette a 2002-es válogatott játékát, valamint azt, hogy akkor hogyan szerezték meg a negyedik helyet. A mostani válogatott ugyanis kimunkált támadójátékot játszott, ám a védelemmel akadtak gondok (a csoportmeccsek alatt 5 gólt lőttek, viszont hatot kaptak). A latin futball ellen nem tudtak mit kezdeni: Argentínától 4-1-re kaptak ki, majd a kieséses szakaszban Uruguay búcsúztatta őket.

A csoportkört Hollandián kívül csak a B-csoport győztese, Argentína abszolválta 100%-os teljesítménnyel, igaz, nem is kellett megszakadniuk a könnyen verhető ellenfelek ellen. Ami viszont ezután következett, már kevésbé volt meggyőző: Mexikó ellen lesgóllal szereztek vezetést, ami rá is nyomta a bélyegét a meccsre (a mexikói játékosok kiborultak, miután a kivetítőn láthatták, hogy a bíró hibázott), ám végül továbbjutottak. Németország ellen viszont elérkezett Diego Maradona szövetségi kapitány veszte: Németország könnyed 4-0-val átgázolt a világoskék-fehéreken. Mellesleg Argentína nem játszott rosszul a világbajnokságon, világklasszis támadóinak köszönhetően termelték a gólokat (a németek elleni negyeddöntőig...), ám a védelemmel akadtak gondok, s Lionel Messi sem nyújtotta azt, amit elvárnának tőle az argentinok. A torna után menesztették is Diego Maradonát és segítőit a válogatottól (akinek a búcsúja sem volt szokványos: azt hangoztatta, hogy a helyi szövetség elnöke régóta tervezett módon hátba támadta őt).

A C-csoport küzdelmei meglehetősen érdekesen alakultak, ám végül a az előre várt csapatok jutottak tovább. Algéria zárt az utolsó helyen, mely csapat nagy csatában, pótselejtezőkön múlta felül az ősellenség, Egyiptom válogatottját, a VB-n nem tudtak maradandót alkotni (bár végig fegyelmezetten játszottak, főleg Anglia ellen).

Az utolsó fordulóig a csoport élén állt Szlovénia válogatottja, mely végül harmadikként zárt. A csapat, hasonlóan Algériához, nem nagyon ütötte meg a VB-szintet, harmatgyenge játékukkal mégis egész jó eredményt értek el. Egyetlen érdemük, hogy egy ideig jól ki tudták használni, hogy a náluk erősebb válogatottak gyengélkednek.

Anglia zárt a csoport második helyén. A VB-ről írt előző posztomból kiderült, hogy elsősorban nekik szurkoltam, úgyhogy eléggé szomorú voltam, amikor azt kellett látnom, mennyire ötlettelen volt a csapat játéka. Fabio Capello úgy érzem nem pörgette fel eléggé a játékosokat, hiszen rajtuk a teljes enerváltság és közöny érződött. Úgy vélem, hogy a kapitány, Steven Gerrard baloldali középpályásként való játszatása, a jó ideje fennálló kapusprobléma (gondoljunk a Green-potyára), valamint a Rooney-hoz való ragaszkodás is hozzájárult ahhoz, hogy a nagy nehezen összekapart továbbjutást (3 meccsen 2 rúgott gól...) követően, csúfos vereséget szenvedtek Németországtól. Igaz, azon a meccsen a meg nem adott Lampard-gól is demoralizálta a játékosokat, de úgy vélem, hogy a mecset akkor is elveszítették volna, maximum nem ilyen eredménnyel.

A csoport győztese (több lőtt góljának köszönhetően) az USA válogatottja lett, de ők is messze voltak a 2009-es Konföderációs Kupán nyújtott teljesítményüktől. Náluk is hiányoztak a jó egyéni megoldások, ők sem tudtak eléggé csapatként gondolkodni, s Ghána ellen (hosszabbításban) búcsúztak Dél-Afrikától.

A D-csoport negyedik helyén Szerbia végzett, az egyetlen csapat Spanyolországon kívül, akik meg tudták verni a(z emberhátrányban játszó) német válogatottat. Igaz, ez az egyetlen érdemük, ezt leszámítva igen gyenge futballt játszottak. Elmúltak már azok az évek, amikor olyan gólgazdag meccseket játszottak, mint például 2000-ben Spanyolország, vagy Hollandia ellen (még Jugoszláviaként) [összefoglalók a linkekre kattintva].

Harmadik helyen a hasonlóan gyenge (Hiddinkkel 2006-ban még továbbjutó) Ausztrália végzett, akik egyedül Szerbiát tudták legyőzni a csoportkörben.

Az afrikaiak közül Ghána játszotta a legszebb és legmodernebb támadófutballt a tornán, és küzdelmüket siker koronázta mindaddig, amíg szembe nem találkoztak Uruguayjal a negyeddöntőben (a nyolcaddöntőben az USA csapatát búcsúztatták). Uruguay ellen hihetetlen fordulatos meccsen, a büntetőpárbaj elvesztését követően kényszerültek búcsúzni Dél-Afrikától.

A csoportmeccsek alatt az egyik legmeggyőzőbb teljesítményt (a Szerbia elleni fiaskót leszámítva) a csoportgyőztes Németország válogatottja nyújtotta, melynek kifejezetten jót tett Michael Ballack hiánya. Ezt követően egyre jobbak lettek, fiatalos (Mesut Özil és az aranycipős Thomas Müller vezette), lendületes kontráiknak nem tudott ellenállni sem Anglia, sem Argentína (a háromoroszlánosokat 4-1-el, a dél-amerikaiakat pedig 4-0-al búcsúztatták), így az elődöntőben Spanyolország következett. Ellenük viszont nem tudták a játékukat nyújtani, visszatért a régi időkben megszokott német iparosfoci, ám most nem vezetett eredményre, Carles Puyol fejesével döntőbe jutottak a hispánok, így a németek a harmadik helyért Uruguayjal mérkőztek (és az említett körülmények között meg is szerezték a bronzérmet).

Az E-csoport utolsó helyén Kamerun válogatottja végzett, mely eredmény számomra csalódás, hiszen talán a legerősebb kerettel vágtak neki a tornának (az afrikaiak közül, természetesen): ott volt Geremi, Song, Assou-Ekotto, Makoun, Chedjou, és mindenekelőtt a kapitány, Samuel Eto'o. A VB-n mégis elveszítették mindhárom meccsüket. Kár.

Harmadik helyen végzett Dánia, melynek válogatottjától azt várták, hogy Hollandia mellett továbbjut a csoportból, mégsem így történt. Morten Olsen szövetségi kapitány legénysége (mely a mi csoportunkból meggyőző teljesítménnyel jutott ki a VB-re) kudarcot vallott, idő előtt kiesett.

Méghozzá a VB egyik meglepetéscsapata, Japán miatt. Az ázsiaiak legnagyobb fegyverténye az volt, hogy szempillantás alatt tudtak védekezésből támadásba váltani, valamint rendkívül gyorsak a játékosaik. Egyik, ha nem a legjobb játékosuk a jelenleg Moszkvában játszó, de a Milan által is figyelt Honda Keiszuke volt, aki pazar szabadrúgásgóljával és mozgékonyságával vétette észre magát. A válogatottat egyébként Paraguay állította meg, a legjobb 16 között, egy idegőrlő büntetőpárbajt eredményeként.

Az E-csoport élén a későbbi ezüstérmes, Hollandia végzett (a másik csapat, akiknek szurkoltam). Valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de úgy vélem, hogy ez a csapat játszotta a legszervezettebb játékot a VB során. Igaz, hogy a játékuk láttán fanyalgók által gyakran felemlegetett korábbi válogatottaknál kevésbé színes támadójátékkal érték el eredményeiket, de fegyelmezettségük és célratörő játékuk miatt dicséret illeti Bert Van Marwijk szövetségi kapitányt. A holland csapat a kieséses szakaszban először egy könnyebb meccsen Szlovákiát, majd a VB talán legidegtépőbb összecsapásán Brazíliát búcsúztatta. Az elődöntőben Uruguay következett, mely állta ugyan a sarat, de végül elbukott. A spanyolok elleni döntő egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor Nigel De Jong mellbe talpalta Xabi Alonsot. Számomra sajnálatos módon kapott ki végül a holland csapat, melyen még az ezüstlabdás és ezüstcipős Wesley Sneijder (aki várhatóan az aranylabdát is kapni fogja), vagy Arjen Robben sem segíthetett.

Az F-csoport utolsó helyén a címvédő Olaszország végzett, ami azért is meglepő, mert a szövetségi kapitány is ugyanaz volt, mint négy éve: Marcello Lippi. Az olaszok hasonlóan gyengén játszottak, mint Anglia, hasonlóan ötlettelenül, és a végén hasonlóan kétségbeesetten. Nyilván nem segített (sőt!), hogy Gianluigi Buffon sérülését követően a cserekapus nem állt a helyzet magaslatán, de nem lehet erre az egy körülményre fogni. Mindenesetre izgalmas mérkőzést játszottak Szlovákiával (2-3), ami a kiesésüket jelentette.

Harmadik helyen végzett a VB egyik meglepetéscsapata: Új-Zéland, akik már szerepeltek korábban is világbajnokságon, de idén már pontot is szereztek, egyből hármat. Ráadásul három meccsen, ami azt jelenteti, hogy nem kaptak ki. És ezt bizony csak ők nem mondhatják el magukról a VB-mezőnyből, ugyanis a győztes spanyolok is kikaptak a csoportmeccsek során Svájctól. Le a kalappal a küzdeni tudásuk előtt!

A második, azaz továbbjutó helyet Szlovákia válogatottja szerezte meg az említett 3-2-es mérkőzésen. A szlovákok meglepően dinamikus futballt játszva jutottak a legjobb 16 közé, ám a kapitány Marek Hamąík, valamint a gólerős csatáruk, Róbert Vittek sem tudta megakadályozni, hogy a későbbi ezüstérmes Hollandia ne nyerjen az ország válogatottjának történetében eddig egyedülálló nyolcaddöntőn.

A csoportgyőztesek Paraguay legényei lettek, akik ugyan nem játszottak túlzottan fantáziadús focit, de eredményeset annál inkább, ez vezetett odáig, hogy Japánt büntetőkkel legyőzve a negyeddöntőbe jussanak (az ország történetében először). Itt azonban Spanyolországgal találkoztak, akik egy szerény 1-0-val léptek túl rajtuk.

A csoportot nevezték előzetesen halálcsoportnak, ám végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem meglepő módon Észak-Korea lett az utolsó, akik ugyan a brazilok elleni első meccsükön tisztességesen helytálltak, ám az azt követő, portugálok elleni meccsen teljesen szétestek: hetet kaptak. Összesen egy lőtt góllal és 12 kapottal estek ki, minek hatására a válogatott tagjai nyilvános megszégyenítésben részesültek, míg az edzőt (Kim Dszong-Hunt) munkatáborba küldték (természetesen ezek meg nem erősített, dél-koreai forrásoktól származó hírek, azaz némi fenntartással kell kezelni őket). A népi Rooney-ként is emlegetett Dzsong Te-Szének bejött a számítása, ugyanis azzal a tervvel utazott a VB-re, hogy azt követően Európába igazolhat, és ez meg is történt: ma már a Vfl Bochum futballistája (Rajta kívül a védő Csang Jong-Hjok igazolhatott Európába a VB-t követően [eddig], ő a svájci Wilben rúghatja a bőrt ősztől).

Harmadik helyen végzett a sztárokkal teletűzdelt Elefántcsontpart. A csapattól mind Afrika, mind a nemzetközi közvélemény többet várt, ám Drogbáék nem teljesítették az elvárásokat, kiestek.

Második helyen zárt a Cristiano Ronaldo vezette Portugália, akik mindössze egyetlen győzelmet arattak a világbajnokságon, a már említett 7-0-s meccsen. A másik két találkozójukon 0-0-s eredmény született. A nyolcaddöntőben pedig Spanyolország verte őket 1-0-ra, így ők is alulteljesítettek.

Mint ahogy a csoportgyőztes brazil válogatott is, akik ugyan annak rendje és módja szerint abszolválták a csoportkört (bár Dunga kapitány védekezőbb taktikája miatt a szokásosnál jóval kevésbé látványos futballal), majd a nyolcaddöntőben könnyedén verték Chilét. A negyeddöntőben viszont érkeztek a hollandok, akik ellen az első félidő simán is ment, Robinho góljával már a 10. percben vezettek. Ám a második félidőre már kissé elbízták magukat, Sneijder két góljával fordítottak a hollandok, Felipe Melo-t pedig kiállította a játékvezető. Ám Dunga ekkor sem állt át támadó taktikára, csatár helyett csatárt hozott be, s nem nyugtatta játékosait (ahogy az elvárható lett volna), hanem a kispadot csapkodva dühöngött. Így aztán a brazilok zsinórban már a második VB-jükről távoztak érem nélkül, Dunga viszont a kispadot kényszerült elhagyni (végre).

A csoport utolsó helyén az Észak-Korea utáni leggyengébbnek tartott válogatott, Honduras végzett, viszont legnagyobb érdemük, hogy utolsó meccsükön kibírták kapott gól nélkül, továbbjutáshoz segítve ezzel a spanyolokat (s elütve attól az ellenfelet, Svájcot).

Harmadik helyen az előbb említett Svájc végzett, az egyedüli válogatott, amely legyőzte a későbbi világbajnokot. Az ezt követő meccseken viszont egyre romlott a játékuk (vagy az ellenfeleké javult), így kiesés lett a jussuk.

A csoportmásodikok a chileiek lettek, akik ugyan dél-amerikai, latinos futballt játszottak, de játékosállományuk nem ért fel nyolcaddöntős ellenfelükével, Brazíliával, ezért kiestek.

A csoport (majd a világbajnokság) győztese az a spanyol válogatott lett, akik épp, hogy továbbjutottak a csoportból, majd az összes kieséses szakaszbeli meccsüket 1-0-ra nyerték. A csapatnak nem sok köze volt a két évvel ezelőtt EB-t nyert csapathoz, már nem azt az eredményes és gyönyörű latin focit játszották, mint akkor. Csak az eredményes maradt (igaz, általában jóval többet támadtak ellenfeleiknél, de a helyzetkihasználásuk meglehetősen pocsék volt, eredményességüket a végeredményre értem), meg a szerencse. A VB-t követően Barcelonába igazolt David Villa így is 5 góllal végzett, magára vállalva a válogatott tornán szerzett góljainak több, mint felét (nyolcat rúgtak). A lényeg: a spanyolok nem voltak olyan meggyőzőek, mint a németek, vagy a hollandok, mégis ők nyerték a kupát. A győztes csapatot így mutatta be Pepe Reina, a válogatott harmadik számú kapusa, a Liverpool hálóőre:

Uruguay - küzdeni tudás

Ghána - nem csak cselgépek

Németország - totális támadó futball

Japán - gyors reakciók

Hollandia - szervezett egység

Új-Zéland - legyőzhetetlenek

Szlovákia - dinamizmus

Franciaország - arrogancia

Nigéria - ötlettelenség

Argentína - csak a támadás?

Anglia - demotiváltság

Olaszország - kétségbeesés

Elefántcsontpart - lassú reakciók

Portugália - félelem az elvárásoktól

Brazília - csak a védelem?

Spanyolország - bizalom a szerencsében

Javier Hernández (Mexikó) - Gyors, mint a villám és jól lő, nem csoda, hogy a ManUtd leigazolta...

Asamoah Gyan, Kevin-Prince Boateng (Ghána) - Gyan gólerős (és még fiatal) csatár, aki nagyon jó kondícióban van, Boateng pedig tehetséges középpályás, azt hiszem sok klub szívesen látná...

Mesut Özil, Sami Khedira (Németország) - Mesut Özilen látszik, hogy nem német, hanem mediterrán származású: gyors, jól cselez (mellesleg jól is passzol, de ez a németekre általában igaz). Bár elég visszataszító számomra a pajzsmirigyeseknél megszokott kidülledő szeme, de elismerem, nagyszerű játékos (nem sokáig marad már Brémában, azt hiszem). Ugyanez igaz Khedirára is, aki a középpályán a védelemért felelt, mely feladatot végig tökéletesen ellátott, nem csoda, hogy a Real lecsapott rá.

 

Honda Keiszuke (Japán) - Bár Hondára már akkor felfigyeltem, amikor a CSKA Moszkva színeiben bődületes szabadrúgásgólt vágott Palop (Sevilla) kapujába a BL-ben, a VB-n is termelt, itt is láthattunk egy csodás szabadrúgásgólt tőle. Hírbe is hozták már a Milannal...

Gregory van der Wiel, Eljero Elia (Hollandia) - Van der Wiel a VB egyik legjobb balhátvédje volt, ráadásul fiatal még. Jól védekezik (bár kissé erőszakos), valamint tökéletesen tudja támogatni a támadásokat. Elia pedig szerintem az abszolút felfedezett, hihetetlen gyors és jól cselező szélső. Úgy vélem, hogy hamarosan mindketten elhagyják majd mostani klubjukat (Ajax és Hamburg).

Gervinho (Elefántcsontpart) - Az elefántoknál többnyire ő volt Drogba csatártársa, ráadásul nem is teljesített rosszul. Az érdekes frizurájú fiatalember jelenleg a Lille futballistája, de már nem sokáig, több nagy csapat is figyeli.

Fábio Coentrão (Portugália) - Ifjú balhátvédekből jól állunk, ő is egy a legtehetségesebbek közül. A Benfica alkalmazottja, de kölcsönben volt már Zaragozában is, tehát belekóstolt már a légiós életbe is, ami nemsokára ismét várhat rá.

Nos a VB egyik fő problémája volt, hogy a dél-afrikai rendezés miatt az Afrikában a szurkolók által szívesen használt vuvuzela hangja miazz a nézők nem tudták élvezni a közvetítést, valamint a játékosok nem hallották egymást és a sípszót.

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy jól tette a FIFA, hogy végül nem tiltotta ki a stadionokból a hangszert. Nem kellett volna ugyanis ráerőltetnünk a kultúránkat az afrikaiakra (mint például azt Bernie Ecclestone teszi Ázsiában a Forma-1 kapcsán). Ha ők így akarják buzdítani csapatukat, akkor tegyék (azt az ötletet viszont támogatom, hogy az egyik gyártó csökkentette a vuvuzelák hangkibocsátását). Ha más kultúrába visszünk egy nemzetközi eseményt, akkor együtt kell élni az adott kultúra sajátosságaival is, szerintem legalábbis.

Általános vélemény, hogy a 2010-es világbajnokság gyengébb színvonalú volt, mint a korábbiak, sőt, az is megfigyelhető, hogy ez egy romló tendencia jelenlegi végpontja.

A nagyokosok ilyenkor azt az (ál)okot szokták hangoztatni, hogy a játékosok fáradtak, túl sok meccset játszanak, ezért gyengébb játékra képesek. Nos ezt meg tudja cáfolni mind a német, mind a holland csapat, főleg Wesley Sneijder, aki nem csak klubjában, hanem a válogatottban is a legjobb volt. Tehát más lehet a dolog mögött.

Úgy gondolom, hogy nem tesz jót a futballnak, hogy a pénzzel tömött sztárklubok uralják azt. Gondoljunk bele: az ilyen sztárklubokban általában nagyon kevés a hazai játékos (pl. BL-győztes Inter alapcsapatában nem volt olasz), ráadásul az utánpótlás-programjuk is gyakran külföldről hozott tehetséges fiatalokkal van tele.

Nem csoda, hogy Olaszországban és Angliában, már meghatároztak olyan minimumlétszámot, mely azt határozza meg, hány hazai nevelésű futballistának kell lennie a keretben (ezért kényszerül például a Manchester City elereszteni több külföldi játékosát is). Úgy gondolom, hogy ez helyes út lehet, de emellé nem ártana hozzácsapni Platini ötletét sem, mely hasonlít az amerikai fizetési sapkás modellhez: egy adott klubnak meg lenne határozva, hogy adott évben mennyit költhet a játékosok fizetésére. Ez az USA-ban már évtizedek óta működik, kiegyensúlyozott bajnokságokat és erős válogatottakat eredményezve.