Az Iraki Nagykövetség adatai szerint 2010 végén kb. 300-400 iraki bevándorló élt Magyarország területén, ezzel ők az országban élő tizedik legnagyobb bevándorló csoport. Érdekesség, hogy az adatok folyamatosan változnak, hiszen a nálunk letelepedett irakiakra jellemző, hogy tranzitországként kezelik Magyarországot: rövidebb-hosszabb letelepedést követően Nyugat-Európába távoznak. Említést kell tenni azokról is, akik úgy értékelik a jelenlegi iraki helyzetet, hogy alkalmas arra, hogy hazaköltözzenek.

A Magyarországon élő iraki bevándorlók vallásukat tekintve szinte kizárólag az iszlám hitet követik (de vannak köztük keresztények is), származásukat tekintve pedig egyaránt találunk köztük arabokat és kurdokat is.

Jó részük rendelkezik magyar állampolgársággal is, nagy hányaduk házasság révén szerezte azt meg. Az így létrejövő vegyes családokra jellemző, hogy a két kultúra igazodik egymáshoz: az iszlám előírásai szerint élik életüket, ám gyermekeiket magyar iskolába íratják.

A magyarországi irakiak között sok a diák, akiket fél éves, vagy annál is hosszabb ösztöndíj köt magyar egyetemekhez, sokan pedig nálunk szerezték doktorijukat is. Körükben a reáltudományok (mérnök, matematikus) a népszerűek. Munkalehetőség szempontjából is vonz az ország irakiakat, többen közülük mérnökként, orvosként helyezkednek el Magyarországon. (forrás: kitekintő.hu)

Véglegesen 1991 óta, de kisebb-nagyobb megszakításokkal korábban is itt élt a családom. A két nővérem itt született, én pedig Kuvaitban. Aztán Mohamed testvérem Irakban, amikor kitört az öbölháború. Apa akkor pont itt volt Magyarországon, mert itt tanult és mikor vissza akart menni, nem engedték be az országba. Ezért jöttünk mi utána és azóta itt vagyunk.

Semmilyen különösebb negatív élmény, atrocitás nem ért, mióta itt élünk. Sőt, én kifejezetten élvezem, hogy irakiként élhetek Magyarországon, legalább kicsit kitűnök a tömegből (nevet).

A többségi társadalom tagjai mindig is kíváncsisággal fordultak, fordulnak felém, hiszen őket is érdekli, hogy ki lehet ez az egzotikus országból származónak tűnő lány. A természetemből fakadóan – elég közvetlen vagyok – én is nyitott vagyok a különböző kultúrák felé, így a többség érdeklődése sem zavart soha. Ugyanolyan kíváncsi voltam és vagyok rájuk, mint ők rám.

A nyelvet szerencsére nem volt nehéz megtanulnunk, hiszen mindannyian ide jártunk óvodába. Igazából ott ragadt ránk az egész, szóval nem is nagyon emlékszem, hogy tanultam volna valaha is külön magyarul. Igaz, az olvasás eleinte kicsit nehezen ment, helyesen írni és fogalmazni még mindig tanulok, de nem tudom ez mennyire írható a képességeim és mennyire a nem magyar anyanyelvűségem számlájára. Ami a magyar identitásomat illeti: örülök, hogy magyarnak is vallhatom magam. Mindazonáltal az olyan identitásformáló eseményeket, mint az 1956-os forradalom, vagy március 15-e, csak átérezni tudom, de nem érzem magaménak. Úgy érzem, hogy igazán nem is érezhetem magaménak ezeket, hiszen csak papírom van arról, hogy magyar vagyok, nem az én őseim harcoltak és haltak meg ezért a földért.

Ami a nyelvet illeti, szerencsére mindannyian beszéljük. Viszont az írás és olvasás már kevésbé megy, főleg nekünk fiataloknak, akik már itt nőttek fel. Ha egymással beszélünk telefonon, akkor például egy sajátos, kevert nyelvet használunk, arab és magyar szavakat vegyesen. A szokások tekintetében is hasonló generációs szakadék van, mint a nyelv esetében: mi fiatalok már kevésbé tartjuk ezeket, mint az idősebb generáció tagjai. A fő ünnepeket, mint például a ramadan, mi is tartjuk, de azért karácsonyozunk a barátainkkal is.

Lehet, hogy furcsán fog ez hangzani, de egyiket sem érzem igazán erősebbnek a másiknál. De fontosnak tartom kiemelni, hogy az iraki énem sokkal inkább jelen van az életemben, ha másért nem is, de a legtöbben a külsőmről meg tudják állapítani, hogy a családom nem ide valósi.

Mindenképpen. Egyrészről, mert lesz rá lehetősége, másrészről, a családunk annyi helyen él (Angliában, Irakban, Németországban, Svédországban, és ugye Magyarországon), hogy kb. az arab az egyetlen közös nyelv, amin megérthetjük egymást.

Persze, elég sok irakival tartjuk a kapcsolatot. Sokan közülük olyanok, akik apával tanultak, de sokakat itt ismert meg közülük. A közösség összetartásában nagy szerepet vállal a budapesti Iraki Nagykövetség, amely kb. négy esztendeje működik Magyarországon. Évente legalább négy-öt rendezvényt szerveznek, amikre minden Magyarországon élő iraki hivatalos. Hogy hányan élhetünk itt? Körül-belül száz főre saccolnám a számot.

Nagyon sok közeli rokonunk maradt kint, úgyhogy a válasz egyértelmű igen, de az utazással már vannak problémák. Igazából csak apa az, aki rendszeresen jár haza Irakba (évente minimum egyszer), de mi is szívesen mennénk, csak apáék nem engedik, az alacsony közbiztonságra hivatkozva. Mint mondták, pár év múlva, amikor már tényleg elültek a harcok, biztonságosabb lesz hazautazni, s akkor talán minket is magukkal visznek. Egyébként 2005-ben voltam először és utoljára (már ami azokat az alkalmakat illeti amelyekből emlékszem is valamire [nevet]) és nagyon élveztem. Ha rajtam múlna, bármikor szívesen mennék.

Ami a háborút illeti, amikor kitört még nem nagyon foglalkoztam a dologgal, hiszen egy 15 éves lányt nem nagyon izgatják a háborúk. Arra viszont emlékszem, hogy apáék (nagyon sok itteni irakival ellentétben) nem nagyon támogatták az amerikaiak bevonulását Irakba. Most, így hét évvel a háború kitörése után én sem nagyon látom értelmét, ami azt illeti. Emellett számomra a legtöbb információ a térséggel és a harcokkal kapcsolatban nagyon zavarosnak tűnik. Értelemszerűen teljesen más az, amit a híradóban nézek és az, ami a rokonoktól jön. Igaz, ekkora távolságból nehéz okosat mondani, de azért remélem, h a végére a legjobbat hozzák ki a helyzetből, és Irak visszaszerezheti azt a pozícióját az arab világban, amit elvesztett.

Én pedig a felkérést!