Az elnök külpolitikája az első Bush-elnökére emlékeztet, belpolitikája pesig Eisenhoweré, vagy Nixoné is lehetne. Leon Hadar cikkét közöljük, amely az American Conservative-on jelent meg, 2013. január 14-én.
A 2012-es elnökválasztási kampány során néhány libertariánus barátom csak ezt a témát volt képes pedzegetni: Barack Obama és Mitt Romney külpolitikai tervei között nincs is számottevő különbség. Obama első elnöksége azt bizonyította, hogy a 2008-as kampányban róla kialakult "békemozgalmár" kép valójában hamis: elhúzódott az afganisztáni csapatkivonás, Líbiában támogatta a katonai beavatkozást, konfrontálódott Iránnal, ráadásul az Izraellel fenntartott viszonyon sem változtatott, stb.
Barátaim érvelésének vezérfonala az volt, hogy Obama és Romney is várhatóan ugyanabból a külpolitikai köpönyegből bújtak volna elő, katonai beavatkozást pártoló politikával a Közel-Keleten és másutt. Ezért sem lehetett úgy becsapni a libertariánusokat és az ifjabb Bush-féle neokonzervativizmusban csalódott konzervatívokat, ahogy arra sem lehetett rávenni őket, hogy újra Obamára voksoljanak.
Éppen ezért a republikánusok ezen az Obama-és-Romney-valójában-külpolitikai-ikrek narratíván keresztül arra buzdították a libertariánusokat, hogy voksoljanak a Romney-Ryan párosra. A két republikánus ráadásul sokkal inkább szabadpiaci gazdaságpolitikát – a libertariánusok számára ez vonzónak tűnhetett – folytatott volna terveik szerint, mint demokrata fehér házi kihívójuk. Sok libertariánus végül így is tett, vagy Gary Johnson elnökjelöltet támogatta.
Azon személyes döntésem, hogy Obamára szavazok (amit már akkortájt nyilvánosan vállaltam), ma még jobb döntésnek tűnik, mint akkor, miután az elnök Chuck Hagelt tette meg védelmi főnöknek, ahogy arra már novemberben is tett utalásokat.
Romney ezzel szemben Jonh Boltont jelölte volna következő belügyes vezetőnek (a neokonok esetleges vétója esetén a B-ötlete Bob Zoellick lett volna), míg Joe Liebermannból csinált volna Pentagon-vezért (a demokraták egyébként ezzel a kettős játszmát játszó "bipartizánnal" szemben kevésbé voltak ellenségesek, mint a republikánusok Hagellel szemben).
Egyébként a költségvetési egyezségek a Romney-féle Fehér Háza és a Kongresszus között sem zajlottak volna másként, mint hogy végül megköttetett nemrégiben Obama alatt.
Az amerikai elnökök között a fő különbséget valójában az jelenti, hogy miként viszonyulnak háborúhoz és békéhez, ehhez képest ugyanis jóval kevesebb befolyásuk van a gazdasági és belpolitikai folyamatokra. Ifjabb Bush például el tudta érni a Kongresszusnál és az amerikai választóknál, hogy támadják meg Irakot, míg a társadalombiztosítás privatizációját nem tudta keresztülverni rajtuk.
Engedjék meg, hogy tisztázzak valamit. Azért szavaztam Obamára, hogy megfosszam Romney-t és külpolitikai tanácsadóit attól, hogy új katonai kalandok révén külpolitikai mocsárba rántsanak bennünket. Amiket ők csináltak volna, ahhoz képest az iraki invázió Eufrátesz-parti pikniknek tűnne. Ennek tudatában kellett dönteni Obama és Romney között (harmadik jelöltre való voksolást a választási önkielégítés egyik formájának tartom: pillanatnyilag kielégítő, de nem valós aktus).
Ugyanakkor sosem hittem, hogy Obama intervenció-ellenes, vagy békemozgalmár lenne. Valójában – mind terminusaiban, mind cselekedeteiben – Obama az idősebb Bushra emlékeztetett, valamint "realista" külpolitikai tanácsadóira: James Bakerre és Brent Scrowcroftra. Obamára jellemző (miként I. Bushra is az volt) a pragmatizmus előnyben részesítése a nagy tervekkel és ideológiai keresztes hadjáratokkal szemben; rövid távú katonai kiegyezések preferálása a háborúkkal szemben; Teddy Roosevelt követése Woodrow Wilson helyett.
Obama óvatos válaszai az "Arab Tavasznak" nevezett eseménysorozatra valóban eszünkbe juttathatják Bush erőfeszítéseit, amelyekkel a Berlini Fal ledőlése és a kommunizmus bukása után kialakult helyzetet igyekezett kezelni. És az a reálpolitikai döntése, hogy Szaddám Huszeint katonai erővel kiverte Kuvaitból, de Irakba már nem vonult be, éles kontrasztban áll II. Bush messianisztikus külpolitikájával. Ebből a szempontból nézve Obama líbiai, szíriai és az egész Közel-Keleten tanúsított háttérből-irányítom-a-dolgokat módszere az Irakból (és Afganisztából) való gyorsított katonai csapatkivonulással párosulva tisztán I. Bushra hajaz. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért utálják a neokonok Obamát ugyanazzal a vehemenciával, ahogy azt tették Bush Papával is.
Jómagam még inkább beavatkozás ellenes vagyok, ez magyarázza azt is, hogy miért elleneztem egykoron az Öbölháborút és Panama amerikai invázióját. Igaz, dicsérettel illettem I. Busht, amiért vonakodott belefolyni a széthulló Jugoszláviában zajló polgárháborúba és azért is, mert képes volt nyomást gyakorolni az izraeli Likud-kormányra, hogy az hagyjon fel a zsidó telepek épít(tet)ésével Gázában. Bárcsak ő lett volna az elnök 9/11 után a fia helyett.
Egyébként Obama belpolitikai döntései sem különböznek sokban attól, ahogy az I. Bush adminisztráció (vagy Nixoné, Fordé, Eisenhoweré) kezelte a problémákat. Mindnyájuknál közös törekvés az adónövelés elkerülése, a bevándorláspolitika reformjának szükségessége és a gazdaság megóvása. Obama – hogy röviden összefoglaljam – nem szocialista, de még csak nem is szociáldemokrata, hanem egy jó öreg centrista republikánus.
Leon Hadar wahingtoni újságíró és külpolitikai elemző, a Sandstorm: Policy Failure in the Middle East (Homokvihar: Közpolitikai hiba a Közel-Keleten) c. könyv szerzője. Korábban a Cato Institute munkatársa volt. Ron Paul 2008-as elnökválasztási kampánya során külpolitikai tanácsadóként segítette a politikus elnökké válását.
Az American Conservative szerkesztője, emellett állandó szerzője a Chroniclesnek és a Reasonnek, valamint állandó blogger a Huffington Postnál.
