Mialatt az ember a gáton homokzsákokat pakol, vagy lapátol, tocsog a – jó esetben – bokáig érő vízben, elgondolkodik: szép dolog, hogy így együtt vagyunk. Bárcsak ne lenne vége.
Lakóhelyem érintettsége miatt volt „szerencsém” aktívan részt venni az árvízi védekezésben. Bár gátszakaszunkat a legerősebbnek tartják a régióban, mégis kötelességünknek éreztük, hogy kimenjünk és megnézzük: akad-e valamilyen feladat, amivel hozzájárulhatunk a védekezéshez. Végül akadt ilyen, a péntek délutánunkat homoklapátolással töltöttük, s örömmel konstatáltuk: nem voltunk egyedül. Településünk széléről, a magasan, Dunától messze fekvő területekről is érkeztek önkéntesek, ahogy komplett családokkal is találkoztunk.
Jó volt látni, hogy közösséggé formálódott
az a néhány ember, akik egy-egy homokkupac körül dolgoztak. Márpedig elég sokféle népség ragadott homokzsákot: hetvenkét éves nyugdíjasoktól kezdve, nagycsaládosokon, cigányokon, budapestieken át a környék közismert meleg úriemberéig mindenki ott volt, aki élt és mozgott. Jó volt látni, hogy mindenki azt adta bele, amit tudott: vasárnap esti homoklapátolásunk közben a környékbeli asszonyok folyamatosan elláttak minket mindennel, mi szem-szájnak ingere: sütemények, szendvicsek, kávé.
Jó volt látni, hogy nemcsak lakóhelyem népe, hanem az ország nagy része is megmozdult: rengeteg önkéntes vonult a gátakra. Köztük sok sportoló is dolgozott: a nemrég még árulónak tartott Nagy László kézilabdázó vígan beszélgetett Orbán Viktorral arról, hogy meddig fog még játszani. De hivatásosak – katonák, tűzoltók, rendőrök, katasztrófavédelmisek – is részt vettek az árvízi védelemben. Ennek kapcsán két érdekes-aranyos történet jutott el hozzám: az egyik Marosi Ádámé, aki először megnyerte az öttusa országos bajnokságot, majd katonaként ment is a gátra. A másik egy katonapáré: Füsi Csaba zászlós és Miletics Andrea főtörzsőrmester pedig a gáton kötött házasságot.
Azt viszont nem volt jó látni,
hogy a politikusok a katasztrófahelyzetből is igyekeztek előnyt kovácsolni: az MSZP-n kívül minden komolyabb és komolytalanabb párt kivonult a gátakra, hogy lefotóztassa magát, amint segíti népét. Vagy csak hogy divatozzon kicsit. Ugyancsak előszeretettel nyúltak a témához az árvízi védekezés kellős közepén közéleti blogok: vagy azért, hogy Orbánt kritizálják – vagy éppen a kritikákat cáfolják –, vagy pedig azért, hogy felemlegessenek internetes pletykákat (igaz akadt érdekes elemzés-jellegű írás is). Ezzel a védekezést nem segítették – elvégre nem a gátakon voltak, hanem írogattak –, ráadásul tovább mélyítették az ország rákfenéjének is tekinthető politikai törésvonalakat. Holott még Gyurcsány Ferenc is – miután Budaházyékkal lapátolt együtt Vácott – kijelentette: „Volt egy kis odamondogatás és visszaszólás, némi harciasság is, de végül mindenki lapátolta a homokot. Mert annak nincs pártállása...”, Bajnai pedig szintén fotózkodott a politikai pártpaletta ellenkező oldalában hívő fiatalemberrel.
A szocialista propagandafilmeket idéző, „filmesztétáknak” is komoly muníciót nyújtó „árvízi őrjárat”-ok főszereplőjeként tündöklő Orbán Viktor és köre is megpróbálta saját sikereként beállítani a Németországnál és Csehországnál is olajozottabban működő árvízvédelmet. Számomra – és Lakner Dávid számára is – azonban a gátakon inkább úgy tűnt, hogy az emberekben ez mélyebben gyökerezett: a közös érdekek összehozták az embereket, ráadásul nem is oly rég éltünk át egy hasonlóan nagy árvízet: 2006-ban ugyancsak pakoltam homokzsákokat.
Sajnos azonban komoly problémát jelent,
hogy a magyarság csak ilyen helyzetekben tud összefogni: az árvíz levonulásával az egymás iránti jóindulat és szolidaritás érzése is szépen lassan el fog tűnni. A gátakról visszatérve, romeltakarítás után ugyanazzal a frusztrációval fogunk viseltetni egymás iránt, mint májusban. Nyoma sem lesz a katasztrófahelyzetben tapasztalt összefogásnak. Ezzel kellene kezdeni valamit.
Kép: A szerző saját fotója.