Zárt kapuk mögött kell lejátszani a tavaszi magyar-román VB-selejtezőt, ez a büntetés azért, amiért a magyar-izraeli barátságos mérkőzésen a labdarúgáshoz méltatlanul viselkedtek a magyar szurkolók. Akik természetesen fel vannak háborodva, holott ők is tehetnének a lelátói rasszizmus ellen.

A magyar-román párharcok már jó ideje preszízscsatának számítanak a keményvonalas magyar és román szurkolók köreiben, hiszen mégiscsak szomszéd vár, ráadásul történelmi gyökerű ellentétről van szó. Most azonban a FIFA döntése értelmében üres lelátók várják a két válogatottat, amikor a Puskás Stadion gyepszőnyegére lépnek.

Ennek oka, hogy a magyar-izraeli barátságos mérkőzésen a magyar szurkolók közül néhányan a labdarúgáshoz méltatlanul viselkedtek: hátat fordítottak az izraeli himnusz alatt, rigmusokkal és transzparensekkel tették nyilvánvalóvá, hogy ki nem állhatják ellenfelük népét.

A labdarúgás egy olyan sportág, amely világszerte elterjedt, összeköti a népeket, közös nyelv, amelynek révén kapcsolatba léphetünk és megbarátkozhatunk a másikkal (nem véletlen az sem, hogy az első világháború frontvonalán rendeztek meccseket az ellenfelek katonái). Éppen ezért vált fontossá a nemzetközi szövetség számára, hogy az idegengyűlöletet - amely tehát totálisan szembemegy ezzel a sportággal, sőt a többivel is - rasszizmuselleni kampánnyal tartaná távol a lelátótól. Éppen ezért kapta a magyar szurkolótábor is ezt a büntetést egy sorsdöntőnek ígérkező találkozó előtt.

A magyar szurkolótábor persze felháborodott, hogy történhetett ilyen (első magyarázat szerint a zsidó lobbi miatt, erdélyi magyar ismerősök viszont a román lobbira gyanakodnak), és egyébként is: pár ember hülyesége miatt miért büntetik az összes szurkolót? Ez azonban nagyon egyszerűen megválaszolható: ők is tehetnek arról, hogy ilyen megtörténhetett az izraeli meccsen a Puskásban.

Kint voltam a hollandok elleni találkozón szeptemberben. A holland válogatottban több színes bőrű srác is kergeti a bőrt, s a "derék" magyar szurkolók majmokat imitálva huhogott, ha egy ilyen játékoshoz került a labda. Előttünk ülő, kissé illuminált szurkolók egy idő után megelégelték a dolgot és erélyesen felszólították a huhogókat, hogy maradjanak csendben. Ez a mentalitás kellene jobban elterjedjen a lelátókon: ne az legyen a "menő", ha gyűlölőd az ellenfeled népét és mindenféle módon kifigurázod őket, hanem tisztességes emberhez méltóan, ellenfélként és ne ellenségként kezelve a másikat, a saját csapatodnak szurkolj.

Más kérdés, hogy az MLSZ is fellebbezni fog a döntés ellen, ők pedig abban hibásak, hogy nem szűrik ki az ilyen elemeket a nézőseregből. Érdekes módon Nyugaton meg tudják oldani, hogy az idegengyűlölő szurkolókat kiszűrjék és kitiltsák a stadionokból. Nálunk nem. Van még hová fejlődni futballkultúránk terén is.

A 2012-es esztendő volt blogger/úJságírói pályafutásom csúcsa, hiszen rengeteg helyen publikálhattam. Olyannyira, hogy még a Kommentár folyóirat 2012|4-es számában is lehetett tőlem olvasni - nyomtatásban lényegében először. Most - évösszegzés gyanánt - az egyes publikációs felületeimről választottam ki a kedvenc cikkeimet.

Politológus diszkó: David Cameron és a Pink Floyd 

Polgár Dóra meghívására vettem részt - egyelőre egy cikk erejéig, de remélhetőleg lesz még - a corvinusos politológushallgatók egyik vicces, de hiánypótló projektjében, a Politológus diszkóban. A cikkből kiderül, hogy David Cameront milyen kommersz, de azért korrekt zenei ízléssel áldotta meg a sors, hogy a kedvenc korongja egy Pink Floyd-album, valamint az is, hogy végigvitte az Angry Birds c. játékot.

Mos Maiorum: Nyeregben a konzervatívok okos bohóca

A Mos Maiorum az egyik legkedvesebb blog a szívemnek, hiszen tanáraimmal közösen indítottuk, kutatási témáimhoz is közel áll. Ide írtam Kaszás kolléga cikkének folytatásaként egy Boris Johnson-portréféleséget, amelyből kiderül, hogy mi lehet a brit konzervatívok fenegyerekének (aki amúgy újságíró is volt korábban) a titka. Merthogy 2012-ben újraválasztották London polgármesterének (úgy, hogy pártja népszerűsége alacsony), lezavarta minden idők egyik legcsodálatosabb olimpiáját és a királynő gyémántjubileumi ünnepségét, s egyúttal a Konzervatív Párt vezetése kapcsán Cameron konkurenciájává vált.

Kitekintő: Nincs sok esélyük a nőknek a kínai politikában

Ősszel a Kitekintőnél gyakornokoskodhattam, méghozzá a Kelet-Ázsia rovatnál (gondoltam majd lesz sok indiai meg ausztrál téma - hát nem). Kedvenc cikkem ebből az időszakból egy olyan irományom lett, amely nem is külpolitikai vonatkozású, hanem a kínai politikai kultúrába enged némi betekintést. A cikkből kiderül, hogy milyen a nők (nem)részvétele a kínai politikában, illetve az is, hogy milyen praktikák révén emelkedhetnek - egy darabig - a ranglétrán.

Mandiner: Egységes uniós bevándorláspolitika? Nóóórmális? 

Novemberben is nagy megtiszteltetés ért, hiszen a konzervatív-nemzeti liberális média egyik legfőbb véleményformáló portálja, a Mandiner is szerzőnek invitált (ezúton is köszönöm Rajcsányi Gellértéknek a lehetőséget). Eddig még itt sem sok minden jelent meg tőlem, de a fenti cikk talán nem sikerült olyan rosszul, ráadásul tipikus példája annak, hogy egy rövid interjú kapcsán hogyan lehet hosszasan fosni a szót.

Konzervatórium: Vona Gábor a Corvinuson - avagy már megint a Jobbik

Februárban két cikkem is megjelent a Konzervatóriumon, a fenti azonban talán az egyik legjobban sikerült írásom rövidke pályafutásom alatt. Tény, hogy a téma rendkívül megosztó (lehet-e normális kereteken belül beszélgetni egy kirekesztő[nek tartott] párt vezető politikusával?), tény az is, hogy azóta a Jobbik még jobban elvetette a sulykot Gyöngyösi felszólalásával, de talán vannak gondolatok, amelyek kissé maradandóbbak ebből a - mára aktualitását némileg elveszítő - cikkből.

CampusOnline: Egy agymosott ország "médiaterroristái"

A CO-ról nehéz volt választani, hiszen ide írtam idén a legtöbbet. Végül talán azért esett erre az irományra a választásom, mert egész ütős címe lett, ráadásul a téma is pikáns: Schmitt plágiumbotránya után Gyurcsány is gyanúba keveredett. Persze utólag érdekes visszaolvasni, hogy milyen naiv is voltam, az meg már csak hab a tortán, hogy Semjén Zsolt dolgozatai is gyanússá váltak.

Anfield Road blog: Az igazság, amiért 23 évig harcoltunk

Az Anfield Road blogot a hatharom.hu-n indítottam, ahol ez volt az első Liverpool-témájú blog. Most ugyan szünetel - technikai problémák miatt -, de ide is aktívan írtam sokáig. A kedvenc cikkem a témája miatt fontos számomra, hiszen végre kiderült, hogy a Hillsborough-tragédiában nem a Liverpool szurkolói voltak a hibásak azért, hogy 96-an életüket veszítették egy FA Kupa mérkőzésen. A tragédiának nagy szerepe lett abban, hogy ma az angol stadionok a legbiztonságosabbak a világon, és a család kisebb tagjait is nyugodtan ki lehet vinni egy meccsre.

+1: benyóblog: George, what r u doin' ?! George, STAHP!

Elérkeztünk a lista végéhez, első online felületemhez, a benyóbloghoz. Az idén karácsonykor már három esztendőssé váló blogot ősszel költöztettem a blogspotról a blog.hu-ra, s a fenti cikk volt az első ezt követően. A téma természetesen a Disney és a Star Wars összeborulása, amit előbbi "nemkedvelőjeként" és utóbbi rajongójaként nem fogadtam kitörő lelkesedéssel.

Boldog és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden olvasómnak, valamint azt, hogy tartsanak velem 2013-ban is!

Egy bajuszos úriember járja az üres széksorokat, "magánhadseregének" tagjait vezényelve. Őrjöng, mert a választásokat elveszítette hőn szeretett pártja, érthetetlen okokból. 2014-et írunk.

A bajuszos úriember egykoron szobatársa volt az egyetemen későbbi főnökének, akivel aztán folyton rivalizálni próbált, jórészt sikertelenül. Mégis, a módszerváltást után húsz évvel zsíros pozíciót kapott főnökétől: ő vezethette azt a nagy Házat - vállára hulló fürtjeivel -, amelyben a nemzet annyi nagy alakja tevékenykedett már. Aztán megszabadult a betyárkülsőtől, hogy egy megnyiratkozott hobóval tévesszék össze a Kossuth téren parkoló autójukba beszálló külföldi üzletemberek.

Új pozíciójában is próbált rivalizálni főnökével. Erdélyi magyar barátjait addig-addig hozta kellemes helyzetbe, hogy az ottaniak megelégelték a dolgot, és főnöke segedelmével új csapatot alkottak, amely szembeszállhatott a másik bandával. Barátságai révén majdnem elúszott az erdélyi magyarok bukaresti képviselete, de annyi szent, hogy e téren sem lett a többségnek a hasznára, hogy a bajuszos úriember rivalizált a főnökével.

Aztán megirigyelte a főnök kis "magánhadseregét", hát addig-addig rágta feljebbvalója fülét, míg az belement, hogy bajuszos barátjának is legyen egy ilyenje. Lett is, kicicomázott, fess úriemberek gyűrűjében vonulhatott a nálánál jóval nagyobb alakok szellemét őrző épületben.

No, ha már ezt így kibulizta magának, akkor a munkaidőn is rövidített volna a bajuszos úriember. Kiötölte ugyanis, hogy mennyivel jobb lenne, ha a bent töltött unalmas órák helyett inkább barátjaival szürcsölgethetne finomabbnál finomabb italokat, miközben megbeszélgetik, hogy fiaikat milyen módon juttatják majd a nekik fenntartott egyetemi helyekre. Mennyivel jobb lenne - gondolta -, ha csak háromhetente kellene bemenni a nagy Házba végezni azt az unalmas munkát. Hát megcsinálta, nehogy már neki ne sikerüljön a főnöknél keresztülvinnie azt, ami éppen eszébe jut. Sőt, megfejelte azzal is a zseniális ötletét, hogy a másik banda tagjai csak nagy ritkán köthessenek bele abba, amit barátaival elkövet.

Így jutottunk el a 2014-es esztendőhöz, amikor az istenadta nép végül csak nem nézte jó szemmel, hogy a bajuszos úriember főnöke a barátjaival módszeresen megvezetgette - magyarázat nélkül. A jó nép átszavazott a másik bandára, akik egy fokkal sem jobbak (az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz), így került a bajuszos úriember abba a helyzetbe, hogy el kellett hagynia unalmas munkahelyét, ahová már szinte alig kellett bejárnia és hallgatnia a másik banda megalapozatlan szidalmait.

Ez persze módfelett bosszantotta a bajuszos úriembert, aki az üres széksorok közt bolyongva arra gondolt, hogy mennyivel jobb lett volna, ha ésszerűbb döntéseket hoznak és azt szépen elmagyarázzák az istenadta népnek. Majd el is hessegette a gondolatot, hiszen a főnöke, és legfőképpen ő maga tökéletesen tévedhetetlen, a nép meg amúgy is hülye. Oszt jó napot! - ahogy egy ismerőse mondta egykoron.

Peter Jacksonék A gyűrű szövetsége mozikba kerülésének tizedik évfordulójára időzítették a Hobbit: A váratlan utazás premierjét, amellyel ismét ámulatba ejtették Tolkien világának szerelmeseit.

Nem tudom volt-e már úgy az olvasó, hogy egy film elkészültét a bejelentéstől kezdődően nyomon követte, tűkön ülve várta már a forgatások befejezését, aztán izgatottan nézegette az első fotókat, trailereket, újraolvasta a film alapjául szolgáló művet, majd számolgatta az utolsó napokat a bemutatóig, miközben az idő elteltével hatalmas elvárásokat támasztott a várva várt filmmel kapcsolatban és rettegett attól, hogy csalódni fog. Ha igen, akkor tudhatja, hogy én miként éreztem a Hobbittal kapcsolatban.

Az eredetileg kétrészesre tervezett, majd később háromrészessé bővített (miként erről korábban is írtunk) feldolgozás első epizódja, A váratlan utazás nem csak engem, hanem az egész világot lázba hozta. Nem véletlenül, hiszen a filmtörténelem egyik legkedveltebb filmtrilógiájának, A gyűrűk urának az előzményeit meséli el, mint kiderült, hasonló műgonddal. A film elején azokat a képsorokat láthatjuk, amelyek közvetlenül a tíz évvel korábban bemutatott A gyűrű szövetsége kezdőképei előtt játszódnak, tökéletesen összekötve a két filmtrilógiát. Odafigyeltek olyan apró részletekre is, amelyekre pl. a Csillagok háborúja készítői nem, így ugyanaz a fejsze forgott a csatajelenetekben Balin kezében, amelyet később Gimli megtalált előbbi sírjában, Moriában (ha jól láttam). De említhetnénk a trollokat is, akik ugyanúgy dermedtek kővé, ahogy az látható Frodóék utazása során is.

Mégis, aki azt várta, hogy pontosan ugyanolyan hangulatú filmet fog látni, mint A gyűrűk ura trilógia esetében, annak csalódnia kellett. Jackson és társai ugyanis igyekeztek annyira hűek maradni a könyvhöz, hogy nem változtattak annak alapvető vonásain, így a hangulatán sem. A Hobbit ugyanis eredetileg gyermek-ifjúsági regénynek készült, ezért közel sem olyan borongós, fennkölt és bonyolult, mint nagy testvére, és ez a filmben is megmutatkozott, ahol ugyanúgy elhangzottak dalok, poénok és lejátszódtak meseszerű kliséjelenetek, mint a könyv hasábjain.

A váratlan utazás történetének alapja, hogy Tölgypajzsos Thorin törptársaival azt veszi fejébe, hogy visszaszerzi a tőlük elorozott Erebor városát, amely a Magányos Hegy belsejébe épült, és amelynek kincseire szemet vetett egykoron Smaug, a sárkány. Utóbbi a legnagyobb akadálya annak, hogy Thorinék expedíciójának sikeres legyen, éppen ezért Gandalf segítségével felfogadnak egy betörőt, aki nem más mint (az ekkor még fiatal) Zsákos Bilbó.

A film kb. a regény egyharmadát öleli fel (a 19 fejezetből az első hatot), és nem is változtat alapjában annak történetén. Vannak azonban hozzátoldások, olyan események, amelyekről a könyvben nem esik szó (Tolkien a regényben annyival intéz el ezeket, hogy "ez nem történetünk tárgya"), de későbbi írásaiból fény derül rájuk, vagy kimaradtak A gyűrűk ura-trilógiából. Érdekes változtatás volt az is, hogy Thorin esküdt ellenségét, Azogot - akiről a könyvben egyébként egy korábbi csata elmesélése közben derül ki, hogy Dáin ölte meg - életben hagyják, növelve ezzel a filmbéli feszültséget.

A Thorint játszó Richard Armitage egy interjúja (amelyről mi is írtunk korábban) egyébként megijesztett, mert azt mondta, hogy viccesebbre vette az egyébként rendkívül nehéz természetűnek megírt törp királyi sarj karakterét. A filmben azonban ez egyáltalán nem érződött, rendkívül élvezetes alakítást nyújtott. A másik két főszereplő, Gandalf és Bilbó sem okozott csalódást: Sir Ian McKellen (akiről pont a napokban derült ki, hogy prosztatarákot diagnosztizáltak nála) hozta a már jól megszokott Gandalfot, míg Martin Freeman lubickolt a szeszélyes hobbit szerepében. Egyértelműen ő játszott a legjobban a filmben, tökéletesen mutatta be Zsákos Bilbó vívódásait (amikor a kalandvágyó Tuk vére viaskodik a nyugalmat és kiszámíthatóságot kedvelő Zsákos vérével), egyszerűen nehéz rá jó jelzőt találni? De talán a zseniális megteszi.

Voltak azonban csalódást okozó képsorok is, ilyen volt pl. a Nagy Kobold, vagy az egész Koboldváros, amely némileg komolytalanabban lett megfestve, mint azt elvárta volna az ember. Nehéz volt ugyanis elképzelni ezekről a szerzetekről, hogy a marcona törpöket elűzték volna Moriából, ráadásul nem is úgy néztek ki, mint A gyűrűk urában. A Nagy Kobold karaktere pedig szerintem teljesen elhibázott, hiszen a Jézus Krisztus Szupersztár Heródese ugrott be róla.

Kissé csalódott voltam amiatt is, hogy a szinkronos változat követte a magyar fordítás szóhasználatát, így lettek a goblinokból komolytalanul hangzó koboldok. Furcsa volt az is, hogy Tölgypajzsos Thorin nevében, valamint más nevekben is a "th"-t "sz"-nek ejtették a szinkronszínészek, de "szakmai" szempontból tökéletesen rendben volt a szinkron, hiszen a Magyar Tolkien Társaság is segítette a készítőket. Mégis, aki teheti, inkább az eredeti verziót tekintse meg.

A filmzenére sem lehetett panaszunk, hiszen Howard Shore már A gyűrűk ura esetében (is) bebizonyította, hogy nagyon ért a munkájához. A trailerben megismert törpdal dallama végigkísérte az egész filmet, de aki fülelt, felfedezhetett olyan motívumokat is, amelyek ismét csak A gyűrűk urával való kapcsolatot erősítették. A filmzenei CD pedig tökéletes karácsonyi ajándék lehet a Tolkien-kedvelő ismerősöknek.

Összességében tényleg nehéz rosszat mondani A váratlan utazásról, hiszen hű a könyvhöz, mégis megteremti a kapcsolatot a korábban elkészült trilógiával is. A szereplőgárda, a filmzene és a képi világ pedig olyan egyedi hangulatot kölcsönöz a Hobbit-trilógia első epizódjának, amellyel a nagy elvárások ellenére sem okozott csalódást. Jacksonék pedig arra késztetnek bennünket, hogy ismét elkezdjük számlálni a napokat. A következő rész bemutatójáig.

Aki pedig a 48 képkocka/mp-es verzió megtekintésével kacérkodik, annak meleg szívvel tudom ajánlani, hogy tegyen így. A 3D technikával kiegészülve ez a verzió tényleg szinte tökéletesen valósághű élményt nyújtott, mintha csak az orrom előtt égette volna porrá Smaug Erebort. Viszont a WestEndbe vagy hibás kópiák érkezhettek, vagy csak a mozi technikai felszereltsége nem elegendő, de néha bemosódott a kép (kb. összesen 5-6-szor), némileg megzavarva az élvezetet.

Dél-Korea manapság szinte csak a rapper PSY társadalmat kifigurázó klipje, a Gangnam Style (amely a legnézettebb Youtube-videó lett a napokban) révén került a hírekbe, pedig érdekes és tanulságos események történnek az ország politikai színterén is. A decemberi elnökválasztáson indul az egykori diktátor lánya, az ellenzéki oldalon pedig az esélyesebb jelölt visszalépett az esélytelenebb javára.

A példanélküli gesztus

Független liberális jelöltként szeptemberben jelentette be indulását An Csolszú, az ötvenéves szoftverfejlesztő, korábbi egyetemi dékán, aki azzal indította el kampányat, hogy magát pártok felett álló, politikán kívülről érkező személyként mutatta be, aki megtestesíti az emberek politikai és gazdasági reformokra irányuló igényeit. Rövidesen (a liberális oldal) politikai sztárja lett, ám a múlt héten mégis visszavonulót fújt, miután hetek óta egyeztetett a baloldali Egyesült Demokrata Párt jelöltjével, Mún Cseinnel. Indoklása szerint azért tett így, mert ha tovább húzták volna az egyezkedést, vagy netán mindketten versenyben maradtak volna, akkor annak az emberek látták volna kárát. Ugyanis az ellenzéki szavazatok megosztása a kormánypárti jelölt, Park Kunhje malmára hajtotta volna a vizet.
An ráadásul a népszerűbb ellenzéki jelöltként adta fel a versenyt, ugyanis a felmérések szerint - Mún visszalépése esetén - könnyedén legyőzte volna Parkot. A kampányához mindent feladni készülő An olyan gesztust tett tehát Mún és a koreai ellenzék egésze felé, amelyre még nem volt példa. De ellenpélda igen: 1987-ben két ellenzéki politikus jobban utálta egymást, mint közös ellenfelüket: a diktatúrát. Egyikük sem szállt ki a versenyből, megosztva ezzel az ellenzéki voksokat, végül a hadsereg által támogatott jobboldali jelölt nyert.
Gondoljunk bele, hogy milyen lenne Magyarországon egy hasonló gesztus: egy liberális elkötelezettségű üzletember úgy dönt, hogy elindul a választásokon, egyre növekszik a népszerűsége, majd Orbán Viktor legyőzésének "szent" célja érdekében inkább mégis félreáll és a népszerűtlenebb baloldali jelöltet támogatja. Nehéz elképzelni, annyi szent.

Diktátor lányából elnököt?

A jobboldali, jelenlegi elnököt is adó Új Határ Párt Park Kunhje-t indítja a december 19-i elnökválasztáson. A politikusnő annak a Park Csonghínek a lánya, aki 1961. május 16-án - a koreai háború utáni belpolitikai káosz lezárásaképpen - a 2. hadsereg parancsnokaként bevonult Szöulba, s békés hatalomátvétel révén magához ragadta az ország vezetését. Két évig tartó szükségállapot után ismét választásokat tartottak, ahol a katonatisztek "leszerelésüket" követően jutottak ismét hatalomra, Park pedig az elnöki székbe. 1979-es meggyilkolásáig (amit a Központi Hírszerző Iroda vezetője hajtott végre) ugyan politikai szempontból tökéletes diktatúrát épített ki (utolsó elnöki szakaszában már szükségrendeletekkel kormányzott), gazdasági reformjai révén a fejlődés útjára állította az országot, s a felemelkedő parasztságban találta meg társadalmi bázisát, akik a jobb életkörülményeket köszönhetik neki.
Rájuk és leszármazottaikra számíthat lánya is, aki a felmérések szerint az idősebb lakosság nagy részét már nevével meggyőzte arról, hogy rá kell voksolni. Más kérdés, hogy a kedves apuka múltjában találni kevésbé impozáns időszakot is: a japán megszállás (1910-1945) idején a Japán Birodalmi Hadsereg hivatalnokaként szolgált. Ez pedig hátrányt jelent Park számára, hiszen a koreai közvélemény igen erőteljesen japánellenes, nem véletlen, hogy liberális politikusok is inkább attól vannak kiakadva, hogy az apja kiszolgálta a megszálló japánokat.
Bár itt jóval nehezebb a magyar párhuzam, de mi is számtalanszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a Kádár-rendszer életszínvonala miatt sokan nosztalgikus érzéssel viseltetnek a diktatúra irányába, ezért szavaznak az MSZMP utódpártjára. Azonban meglehetősen furcsa lenne azzal szembesülni, ha mondjuk Kádár - nemlétező - gyermeke indulni akarna mondjuk a miniszterelnöki székért. Hogyan fogandá vajon a magyar közvélemény?
(Romániában ennek még lehetne is némi realitásalapja, miután a nemzeti kommunizmust kiépítő Ceausescu családjának elvileg még vannak élő leszármazottai, ráadásul a populizmusra és nemzeti gondolatokra is hajlamos román baloldal nem áll tőle távol, hogy példképként tekintsen az egykori diktátorra.)