„A bevándorlás átfogó reformjával vissza kell térnünk a hozzánk dolgozni érkező bevándorlók üdvözléséhez, és lehetőséget kell adnunk nekik, hogy amerikaivá váljanak.” Nemrégiben megkezdett sorozatunk második posztjaként Mae M. Ngai cikkét közöljük, amely a New York Times oldalán jelent meg.
A srác a minap legjobb barátjával beszélt meg találkozót. Miután kibattyogott az egyik belvárosi utcában lévő szerkesztőségből, elindult a Ferenciek tere felé, átverekedte magát a nem túl sűrű tömegen, majd leszaladt az aluljáróban. Néhány nappal ezelőtt – miután eltörölték azt ezt tiltó jogszabályt – még hajléktalanoktól bűzlő áporodott levegőben kellett volna itt átvágnia. Ám azon a bizonyos napon már kordonok hálózták keresztül-kasul az aluljárót, lehetetlenné téve, hogy a nincstelenek a fal mellett leheveredve zenéljenek, vagy kéregessenek.
2013. január elsején hatályba lépett az a salátatörvény, amely megtiltja, hogy az egyes cégek, intézmények, szervezetek, sajtótermékek és közterületek nevében XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezés is legyen. A KDNP-s Stágel Bence vezetésével több képviselő (mások mellett Wittner Mária) által benyújtott törvény több más jogszabályba is belenyúl, hiszen szabályozza a cégek, sajtótermékek, civil szervezetek, közterületek elnevezését, illetve a névváltoztatással kapcsolatos eljárások részleteit.
Az elnök külpolitikája az első Bush-elnökére emlékeztet, belpolitikája pesig Eisenhoweré, vagy Nixoné is lehetne. Leon Hadar cikkét közöljük, amely az American Conservative-on jelent meg, 2013. január 14-én.
Amikor felszállt a vonatra, nézett balra, nézett jobbra: vajon hová üljön le inkább? Végül vizslató tekintete jobboldalt egy fiatal nőt látott meg, akinek göndör barna haja a fekete kosztümjére hullott. "Miért ne, huppanjunk le vele szemben" - gondolta. Felnézett, látta, hogy a lány az indexét lapozgatja. "Egyetemista hát, mint én" - gondolta. Aztán telefonálni is hallotta a lányt, aki valamilyen vizsgájáról mesélt halkan, nem hivalkodóan, a szépségén kívül már emiatt is szimpatikussá válhatott a srác számára. Mint kiderült, hasonló jellegű szakra járhat valamelyik budapesti egyetemen, mint ő, így egyre jobban érdekelte, hogy milyen lehet ez a lány, mire gondolhat most, hogy letette a telefont és nézi a havazást a koszos vonatablakon és hosszú pilláin keresztül?
Csak nézte, nézte a lányt, ahogy az nézte, nézte az elsuhanó dombokat. Nézte a srác a lány a kissé hosszú, mégis valamiért vonzó orrát, kis szemeit és csodás arcívét. Egy-két dolgot már tudott tehát a lányról, így egy utazás erejéig menthetetlenül beleszeretett. Az úton Kerouac: Útonját olvasta, s irigyelte is annak szereplőit, főleg Neal Cassadyt, amiért a konvenciókra fittyet hányva csajoztak, buliztak és mindenkinek lyukat beszéltek a hasába. A srác valamiért erre sosem volt képes: ha egy olyan lány, vagy nő került a közelébe, akihez vonzódott, akkor mintha leblokkoltak a gondolatai, nem tudott úgy beszélgetésbe elegyedni, hogy jól "eladja" magát. Most is csak ült, olvasott, néha félve fel-felnézett a lányra, aki láthatóan nem nagyon foglalkozott vele, hanem telefonálgatott, mindenkinek újságolta vizsgakalandját. A srác végül közeledett a maga végállomásához, így felöltözött, fél szemmel a lányt figyelve, aki mellett egy negyven perces utazás erejéig el tudta volna képzelni magát. Majd leszállt. Nem szólította meg.
2.
A srác nyáron az EFOTT-on járt, sajtósként várakozott a külön belépőért egy hosszú sorban. Előtte egy vöröses, rövid hajú lány állt, aki már meglehetősen ki volt készülve a nagy melegtől, s ahol nem érte bőrét a blúza, már vörösödött, úgy leégett. A srácnál volt egy flakon, már-már forró víz. Mint láttuk, nem szokása ilyet tenni, mégis gyomorgörcsösen, de kedves szavakat rebegve átnyújtotta a lánynak az üveget. Az kortyolt párat, illedelmesen megköszönte, és ismét előre fordult nagyokat sóhajtozva a nagy melegben. A srác pedig állt megkukulva, nem jutott eszébe semmi frappáns, amivel beszédbe elegyedhetett volna a lánnyal, majd mindkettejüknek megérkeztek a munkatársaik, így elváltak útjaik. A fesztivál alatt még párszor látták egymást, a lány elmosolyodott ilyenkor, a srácnak mindig dobbant egyet a szíve, de csak ilyen múló szerelem volt ez, mint Machiavelli számára annyiszor, egykoron - gondolta a srác.
Egészen addig, amíg a lányra rá nem ismert egy borongós, esős őszi délutánon a hármas metrón utazva. Kissé csapzott volt és nedves az esővíztől, de frizurájáról és alakjáról, valamint jellegzetes arcvonásairól felismerhette a srác, elvégre mindig is jó arcmemóriája volt. Közelebb is lépett hát, ám ismét elöntötte az a furcsa érzés, amely blokkolja ilyen esetekben a gondolkodását. A lány észre sem vette, hanem két megállóval később leszállt, a srác pedig hosszan követte tekintetével, amíg meg nem indult a szerelvény és a huzat nem érte a lány orcáját. Ismét elszalasztotta az alkalmat.
3.
Valahová utazott Budapesten belül, talán éppen a várba, amikor lóhalálában futott a busz után. A sofőrnek megköszönve intett, aki megvárta a srácot, majd leült, hogy egy kicsit kifújja magát. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy szemközt egy hamisítatlan bölcsészlány-típusú gimnazista ült, barna hajú, kék szemű, tornacipős lány, tarisznyával, aki zenét hallgatva bámulta a Moszva tér (oppárdon, Szél Kálmán) gomolygó embertömegét. Ahogy figyelte a lányt, azon agyalt, hogy vajon min agyalhat, mármint nem ő maga, hanem a lány. Elgondolta azt is, hogy egy nagy fékezésnél hogyan dől előre a lány, és hogy el kell kapnia majd, de alapvetően ügyetlen természet, mi van, ha nem sikerülne?
Mosolygott a srác, amikor ezen gondolkodott, s ekkor ránézett a lány, ő is elmosolyodott. Végigmérte a srácot, aki valamilyen előadásra vagy konferenciára tartott éppen, szóval a szokásosnál egy fokkal fessebb volt, kordzakó, ing, bőrcipő, stb. A lány is elmosolyodott, természetesen ettől a srác tökéletesen megzavarodott és máris meg volt lőve. Tudta, hogy a lány is elagyalt azon, hogy vajon min agyalhat, mármint nem ő maga, hanem a srác. Ám a szokásos érzés kerítette hatalmába, mukkanni sem tudott, csak ült ott szótlanul.