2011. szeptember 2-án 16 év után újra le tudtuk győzni a svédeket, méghozzá itthon, a bontás előtt álló Puskás Ferenc Stadionban. Csitkovics Karesszal ott voltunk a huszonötezer néző között, s felejthetetlen meccsben volt részünk.

Már a Deákon, a metróaluljáróban kisebb fennakadás volt, a mozgólépcsőkön ugyanis jó darabig nem engedték le a szurkolókat, így egy csapat izgatott svéd szurkoló között várakoztunk, meg anyáztuk a rendőröket és a BKV-t, hogy ilyen töketlenek.

Érdekes módon a stadionba való bejutással viszont nem volt gond, Karesz előrevetített egy húsz perces toporgást, de 4 (azaz NÉGY!) perc alatt átjutottunk a biztonsági személyzeten.
A stadionban megkerestük a helyünket, ahol egy-egy júliusi (raktáron maradt :D) FourFourTwo magazin várt minket. De vannak benne egész érdekes cikkek is, úgyhogy azért nem rossz, nah.

Aztán kifutottak a gyepre a válogatottak, a kb. négyezer-négyezer ötszáz svéd szurkoló néha túlharsogta a hangszórót a himnuszuk alatt, a magyar keménymag viszont nem zavartatta magát és sokkal hamarabb ledarálta a himnuszunkat, mint ahogy az a hangszóróból szólt.
A hangulat leírhatatlan volt, a kezdőrúgást követően egyből elkezdte buzdítani a magyarokat mintegy húszezer ember. Az első félidő során szerintem egyik csapatnak sem ment igazán a játék, ráadásul kihagytunk egy büntetőt is, amiről mi, a túlsó kapu mögött azt hittük, hogy bevágódott a léc alá, fél percig ordítottunk, hogy "Góóól!", meg minden, de ment tovább a játék, s le kellett higgadnunk: mégsem volt benn.

Mi, a szurkolók végigharsogtunk úgy negyven percet, Király hatalmas bravúrjait nagy tapssal jutalmaztuk. Sokáig értetlenkedve néztük, hogy a szélről ívelgettünk befelé a nem éppen góliát magasságú Rudolfnak és Szabicsnak (akik Majstorovicék mellett esélytelenek voltak elfejelni a labdát), mígnem a magyarok kezdtek vehemensebben rohamozni, ráadásul a talajon, s végül Szabics megszerezte a vezető találatot, amiből csak annyit láttunk távolról, hogy bepasszolta valaki a védők mögé, Szabics berohan és elperdíti a labdát. Illetve Karesz ennyit sem, de a szünetben elmagyaráztam neki, hogy is volt :D. Mindenesetre leírhatatlan öröm volt úgy végigülni a szünetet, hogy vezetünk.

Viszont rettegtünk is, hiszen tudtuk: a svédek biztosan elkezdenek majd nyomni. Sokáig álltuk is a sarat, jó párszor szerencsénk is volt, Király Gabi pedig egy szabadrúgást Cassillast vagy Buffont is megszégyenítő módon védett ki. Többször elfordultunk, azt hittük, hogy ebből a helyzetből gól lesz. Na jó, akkor ebből. Aztán végül negyed órával a szünet után Christian Wilhelmsson, a rutinos vén róka bepasszolta a labdát. A meglehetősen szétzilált és elfáradt magyar védelmet simán átjátszották a svédek.

Aztán Szabics helyett beállt Priskin, itt jegyezte meg Karesz, hogy elbúcsúzhatunk attól az ábrándtól, hogy ma még gólt szerzünk. Hálistennek' nem lett igaza, de ne szaladjunk ennyire előre. Stieber is beállt, volt is egy-két jó megmozdulása, de a maga helyzetét nem tudta jól megoldani.

Látszott, hogy sokan már erejükön felül teljesítenek. De az is látszott, hogy ennek a csapatnak más a mentalitása, mint a korábbiaknak, hiszen a fáradság és a bekapott gól után nem a sebeiket nyalogatva sétálgattak a pályán, hanem ugyanúgy robotoltak, mint korábban (itt kiemelném Varga Józsit, Koman Vladimirt és Rudolf Gergelyt: úgy tűnt, hogy ők futottak talán a legtöbbet [hivatalos statisztikát nem láttam erről - igaz, nem is kerestem]).

Aztán egyre hangosabbá vált a tömeg, elindult egy kontratámadás. Mindenki felállt lassan a helyéről, ahogy Rudolf közeledett a kapu felé, majd kipasszolta Priskinnek. Páran már a fejüket fogták, azt hitték rossz döntés volt. Az idő forgása lelassult, Priskin kinn kavargatott a jobb szélen, Rudolf pedig félholtan kezdett el befelé rohanni. Priskin valahogy el tudta passzolni a svéd védők mellett, Rudolf érkezett, beleért, gól. A szurkolók egymás nyakában, a magyar focisták az atlétikai pályán ünnepelnek, a svédek pedig fekszenek a saját tizenhatosukon belül.

Innentől kezdve a végig ellenünk fújó szlovén bírónak ordítottunk, hogy fújja már le. Négy percet hosszabbított, de úgy tűnt, hogy sosem fog letelni. Végül mégis megtette, erre így reagált a nézőtér:

Köszönetnyilvánítás. (Forrás: nso.hu)

Régen jelentkezett a Mi a helyzet Indiában?-sorozat, de mivel a CampusOnline-ra kellett írnom egy cikket az indiai gazdaság felemelkedéséről, gondoltam kiváló folytatása lehetne a korábbi Indiáról szóló posztoknak.

India hatalmas, 3,3 millió négyzetkilométer területű ország, népessége a 2011-es népszámlálás részleges adatai alapján hozzávetőlegesen 1,2 milliárd fő, mellyel Kína mögött a második legnépesebb ország. Az átlagéletkor 25 év, azaz fiatal társadalomról beszélünk, melyben a férfiak vannak többségben. A városi népesség aránya is folyamatosan növekszik, már a 2001-es népszámlálási adatok alapján is 27 egymillió fölötti lakosú város volt Indiában. A lakosságnak kb. a háromnegyede tud olvasni.

Az országot nem lehet egységes nemzetállamnak tekinteni, nem csak azért, mert vallásilag rendkívül megosztott (bár a lakosság kb. 80%-a hindu, de ezen kívül több száz vallást gyakorolnak Indiában), hanem azért is, mert nyelvileg és etnikailag is sokszínű. Az indiai népesség nyolcvan százaléka beszél valamilyen indo-árja nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet (kb. 40% a hindit), viszont még három nagy nyelvcsalád kis nyelveit is beszélik az országban, összesen több százat.

Hogyan vált mégis ez a rengeteg törésvonal mentén megosztott ország mégis a világ kilencedik-tizedik legnagyobb gazdaságává? A válasz a speciális gazdasági modellben keresendő, ugyanis Indiában olyan gazdasági rendszert alakítottak ki, mely sajátos ötvözete a szocialista és a kapitalista gazdasági modelleknek. Az ötvenes évektől kezdődően ötéves terveket dolgoztak ki, az Első Ötéves Tervet éves tervekre bontották le, hogy rugalmasabb legyen. Ám nem volt olyan részletes, mint a szocialista blokk országaiban, inkább iránymutatásként szolgált az iparágak számára. A terv tudományos alapja a Harrod-Domar növekedési modell volt, melynek alapja, hogy a fejlődést úgy kívánja elősegíteni, hogy növeli a megtakarítások összegét, ám rövid időn belül kiderült, hogy nem ez a helyes út India számára, mert a modell több ponton is elhibázottnak bizonyult.

A Második Ötéves Tervet (1956-1961) ezért P.C. Mahalanobis analitikus megalapozottságú fejlesztési stratégiája alapján dolgozták ki, s ez vált meghatározóvá az indiai gazdaságpolitika következő 35 évében. A modell arra a feltételezésre épült, miszerint a beruházások minél nagyobb hányadát szentelik a beruházási javak kapacitásának növelésére, annál gyorsabb lesz a fogyasztás és a beruházás hosszú távú növekedése. Az ezen alapuló gazdaságpolitika a hosszú távú növekedést a rövid távú fogyasztás elé helyezte. Alapvetően az ipar, azon belül is a nehézipar fejlesztése vált az egyik legfőbb céllá, mezőgazdasági országból iparivá szerették volna átalakítani Indiát. A terv szerint a fogyasztói javak kínálatát alacsonyan kell tartani, hogy az emberek növeljék megtakarításaikat, mert ezen megtakarítások fogják képezni a beruházások alapját.

Mivel hatalmas beruházásokba fogtak, ami mögött nem volt igazi pénzügyi háttér, hamar krízishelyzetben találta magát az ország, melyet egy sor ipari és pénzügyi szabályozással, korlátozással kívántak megoldani. Nem csoda, hogy a növekedési célok sokáig meg sem közelítették az elvárt szintet.

Az új gazdasági modell pozitívumai közé tartozik, hogy az ipari termelés a tizenkétszeresére nőtt 1950 és 1992 között, a gazdasági növekedés 5,5%-os volt 1974 és 1989 között. Viszont India teljesen elszigetelődött a világpiactól, s a kilencvenes évekre realizálódott, hogy az államilag irányított gazdaság növekedése kifulladhat, ha nem változtatnak.

Az ország vezetői a gazdasági és politikai válságot is hozó nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját követően a gazdaság liberalizációja mellett döntöttek. A mostani miniszterelnök, Manmóhan Szingh lett a pénzügyminiszter, aki azonnal megnyirbálta a kormányzati kiadásokat, leértékelte a rúpiát, és támogatást nyert a Világbanktól és az IMF-től nagy mértékű hitelek folyósítására. Csökkenteni kívánta a bürokráciát, a munkanélküliséget, növelni kívánta az exportot. Emellett ösztönözte a nem az anyaországban dolgozó indiaiakat, hogy a magas kamatot fizető hazai bankokban helyezzék el megtakarításaikat.

A legfontosabb intézkedés mégis az volt, hogy az ipar mintegy 80%-át megnyitotta a magánberuházók előtt, s így az állami befolyást csökkentette. Eltörölte a külkereskedelmet korlátozó rendeleteket, valamint a tőzsdét is megnyitotta a külföldi befektetők előtt. Szabadkereskedelmi övezetet hozott létre, megkurtította az állami támogatásokat és elindította a privatizációt.

Emellett sor került a pénzügyi szektor reformjára, valamint a vámrendszer liberalizációjára is. A kormánynak sikerült stabilizálnia a rúpiát (melynek a válság éveiben igen magas, 17-18%-os inflációja volt), méghozzá azzal, hogy sikerült lefaragni a költségvetési hiányt, valamint az IMF is hozzájárult ehhez egy áthidaló kölcsön folyósításával.

A reformok hatására indult be egy olyan gazdasági növekedés, ami mellett a világ vezető országai sem mehetnek el szó nélkül. Indiából a 21. század elejére az IMF adatai szerint a második legdinamikusabban fejlődő gazdaság lett (legalábbis a GDP valós növekedése alapján). Évente 7,5%-os gazdasági növekedést produkáltak a 2008-ban kezdődött gazdasági világválságig. A válság és az esős időjárás miatt 2008-2009-ben a növekedés kicsit lelassult (6,7%), ám egy évvel később ismét 7,4%-os növekedést regisztráltak.

Az ipar továbbra is meghatározó, a GDP huszonhat százalékát ez a terület adja, 19%-ot pedig a mezőgazdaság (mely a dolgozó népesség 52%-át foglalkoztatja). A legfontosabb gyárakat a telekommunikáció, vegyészet, feldolgozóipar, acélipar, járműipar, szoftverfejlesztés, bányászat, stb. területén találjuk.

Az ország külkereskedelméről elmondható, hogy hatalmas forgalmat bonyolítanak India határain, hiszen a behozatal összértéke 360 milliárd dollár (kőolaj, vas és acél, trágya, vegyszerek, drágakövek, gépek), a kivitelé pedig 225 milliárd dollár (főként petróleum, drágakövek, gépek, számítástechnikai termékek, járművek). Az ország legfontosabb külkereskedelmi partnerei Kína, az Egyesült Államok és talán kissé meglepő módon az Egyesült Arab Emírségek.

Tény, hogy az utóbbi idők gazdasági növekedése a világ élvonalába repítette Indiát, ám ennek vannak hátulütői is, a legfontosabb ezek közül a szegénység. Egyes becslések szerint az ország lakosságának mintegy fele, 600 millió ember kerül egyre messzebb a világ fő sodrától, vagy életük végéig szűkek maradnak fogyasztási lehetőségeik, elsősorban a táplálkozási szükségleteiket nem fogják tudni maradéktalanul kielégíteni. Ha a Világbank által meghatározott szegénységi küszöböt tekintjük mérvadónak (2 dollár/napos jövedelem), akkor az indiai lakosság közel háromnegyede él szegénységben, negyede pedig egyenesen alultáplált. De itt is meg kell különböztetni város és vidék lakosságát, ugyanis a szegénység és annak mértéke nagy mértékben függ attól, hogy az ember hol lakik (földrajzilag is: a szegény lakosság fele három állam területén, Asszámban, Bihárban és Orisszában él). Vidéken a földhiány okoz nagy szegénységet, s itt a nők még sanyarúbb körülmények között élnek, mint a városokban, ahol a lakosság nagy része alkalmi munkákból és termékek árulásából próbál megélni, de sokan inkább az öngyilkosságot választják.

India városai azért is ellentmondásosak, mert bizonyos területek az üzleti élet fellegváraiként nyugati színvonalúak, más területeken pedig a szennyvízrendszer nincs kiépítve és terjednek a betegségek (az UNICEF szerint évente több százezer gyermek halhat meg járványok miatt Indiában).

Végezetül egy idézettel szeretném szemléltetni, hogy az indiaiak maguk hogyan viszonyulnak az országukban egyre inkább eluralkodó szegénységhez:

Folk György: India - a végletek birodalma

Weisz Andrea: India gazdasági fejlődése

A CampusOnline tudósítójaként Pilipowski Tamással látogattunk el a Magyar Labdarúgó Szövetség Telki Edzőközpontjába, az augusztus 27-én rendezett FociFesztiválra. Életemben először készítettem videóra rögzített interjúkat, kezet foghattam a válogatott egykori sztárjaival és láthattam játszani a zseniális Igor Belanovot. Élménybeszámoló.

Már megérkezésünkkor sejthettük volna, hogy ez egy kalandos nap lesz: Pilo a sajtóregisztrációkor leadta a kocsijuk rendszámát is, ez valahogy mégsem szerepelt a listán, úgyhogy nem parkolhattunk a VIP-parkolóban. Viszont, ingyen állhattunk le a kocsival - egy mezőn.

A sajtójegyünkkel már nem volt probléma, úgyhogy bejuthattunk a FociFesztivál területére. Az első, amit meghallottunk, az Takács Rita rendkívül irritáló hangja volt, ami végigkísérte a napot. Hálistennek az első két órában Harsányi Levente volt a konferanszié-párja (aztán lecserélték), aki igyekezett elereszteni néhány lejárt szavatosságú poént - sikerrel.

Az első interjút a női U-17-es labdarúgó válogatott és az első, '85-ös női válogatott félpályás mérkőzése után készítettük Hevesi Tamással, aki nem mellesleg szövetségi edzőként irányítja az ország női válogatottjait. Számomra meglepő volt a közvetlensége, sőt, olyannyira jó fej volt, hogy miután a kamera leállt, még öt percen át dumált velünk a fociról, valamint meginvitált bennünket a női válogatott összetartó edzéseire, hogy mi is népszerűsítsük a női futballt. Megmondom őszintén, nagyobb potenciált látok ebben, mint a férfi válogatott pénzelésében, elvégre - Hevesi elmondása szerint, ha jól rémlik - 11-ek vagyunk a világ(!)ranglistán. Hoppá.

Aztán ami még nagy élmény volt: traffipax-szal mérhettem le, hogy mennyivel tudom meglőni a labdát. Kétszer próbálkoztam, elsőre 79, másodjára 82 km/h-s sebességet mért az eszköz, ami azért ahhoz képest nem rossz, hogy a profik tudnak száz fölött lőni.

A következő interjúnk Szabó László főszervezővel volt, itt már nem voltam annyira lámpalázas. Arról mesélt, hogy milyen kapcsolata volt László Atyával, aki anno megszervezte a katolikus papokból álló focicsapatot. Tiszteletére nyolccsapatos tornát rendeztek, amin részt vettek DJ-k, állatorvosok, a Fidesz csapata, stb.

Esterházy Márton (Forrás: nso.hu)

Ezek után megpróbáltuk elkapni Esterházy Mártont, a válogatott egykori csodacsatárát, Esterházy Péter öccsét egy interjúra, de az egyik szervezőcsaj kirángatta szorító markomból - mert ugye már épp kezet fogtunk -, azzal az indokkal, hogy a sajtótájékoztatóra kell menjen. Amin részt sem vett :D.

És itt néhány szó a szervezésről: hát nem voltunk elragadtatva. A szervezők különböző csoportjait nem ártott volna más színű pólóba öltöztetni, mert így elkerülhető lett volna az a beszélgetés, amit egy biztonsági őrrel folytattunk. Azt tudakoltuk, hogy merre találunk egy szervezőt, aki tud nekünk mesélni a László Atya Kupáról. Ő azt mondta, azt se tudja hol játsszák ezeket a meccseket, ő biztonsági őr. Mindezt három méterre a László Atya Kupa éppen aktuális meccsétől :D.
Sőt, elbazározták a Facebook-os nyereményjátékom díját is. a közösségi portál FociFesztivál oldalán három hónapos Képes Sport-előfizetést lehetett annak nyerni, aki tudta a választ az alábbi feladványra: "Magyarországon nemzeti ügy a foci, mit az is bizonyít, hogy volt olyan miniszterelnök, aki pályára lépett a válogatottban, sőt később bíró is volt. Ki ő?" Google a barátunk, kisegített, Friedrich Istvánnal nyertem. Na de a szervezők a papírjaik alapján ezzel nem voltak tisztában, úgyhogy hosszas telefonálgatásokat követően sikerült elintézni a dolgot, elvileg jönni fog a Képes Sport :D.

Détári Lajos és Igor Belanov a sajtótájékoztató előtt. (Forrás: nso.hu)

A festett hajú Rinat Daszajev (Forrás: origo.hu)

A sajtótájékoztató közben befutott Buzánszky Jenő is, az Aranycsapat legendás tagja, akit egy Chevrolet Impalával fuvaroztak a helyszínre (amibe később Pilóval bekukkantottunk, pl. beépített bakelitlemezjátszó volt benne :P). Jenő bácsi nagy kujon, az egyik szervező hölgy megkérdezte tőle, hogy kér-e kávét, amire az volt a válasza: "Csak akkor, ha Önnel ihatom meg!". A szovjetek meg csak néztek odabenn, hogy miért kezdtek az ajtó közelében ülök kifelé figyelni a teremből.
Pilóval beszéltük, hogy egy nagyágyút is el kéne kapni a riporthoz, ezért én egyből lecsaptam Détárira (furcsa volt, de nem volt időm elgondolkodni azon, hogy mekkora focistát is szólítok le, egyből odanyújtva a kezem). Döme kissé rekedten beszélgetett velünk, egyszer rommá is oltott a korom miatt, hehehe :D Ja és büdös volt a szája, de ez már a bulvár kategória.

Kovács Kálmán gólt szerez. (Saját fotó)

Ezek után már mindenki a két fő meccset várta, az atlantai olimpiai válogatottét és a mexikói vb-n részt vett válogatott meccsét az őket '86-ban legyőző szovjetekkel. Érdekes volt a kettősség, hogy a magyar foci ünnepeként aposztrofált eseményen a labdarúgásunk Mohácsaként megélt irapuatói 0-6-os meccs résztvevőit hívtuk meg "ünnepelni". Elkezdtem történelmi hasonlatot keresni, de annyira sajátságos helyzet ez, amire nem nagyon volt példa korábban. Viszont Alexander Bubnov mondata engem is meghatott kicsit, még ha szerintem nem is igaz a második fele: "Le vagyunk nyűgözve attól, hogy a magyarok szembe mernek nézni a múltjukkal, s ebben van futballjuk felemelkedésének a záloga." Sportemberségből jeles.

Rácz László, a szovjet válogatott kárpátaljai magyar játékosa (Forrás: origo.hu)

Igor Belanov (Forrás: origo.hu)

Összességében nagyon jó napot töltöttünk el Telkiben, voltak ugyan szervezési gikszerek, meg leégtünk a tűző napon, de ha tehetem, biztos, hogy ott leszek jövőre is.

Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a posztot. Aztán egyre biztosabb lettem abban, hogy megírom, ekkor azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon hogyan írjam meg, mit írjak bele? Nos, ez lett a végeredmény.

Igazából egy bizonyos eset miatt írom meg végül ezt a posztot. A minap azt állították rólam egy Facebook-os esemény falán, hogy megtagadtam magyarságomat azzal, hogy nem vettem részt egy fiktív eseményen, melyen 1 millió magyart kívántak összegyűjteni. Próbáltam meggyőzni a fiatalembert (akiről később kiderült, Pázmányos), hogy számomra nem az jelenti magyarságom kifejezését, hogy rákattintok egy ilyen eseményen az "Ott leszek!" feliratra. Persze nem értett meg, de igazából nem is reméltem.

Tény, számomra mást jelent a "magyarnak lenni" kifejezés (ami nyelvtanilag kicsit kitekert, de ezt most hagyjuk). Úgy vélem, hogy nem az a magyarság fokmérője, hogy ki milyen eseményeken vesz részt, milyen zászlókat lenget, milyen rigmusokat hangoztat, milyen jelvényeket hord, vagy milyen pártra szavaz. Szerintem ez a lélekben dől el: onnantól magyar a magyar, hogy magyarnak vallja magát. Nem mondhatjuk meg senkiről, hogy ő magyar-e vagy sem, még akkor sem, ha történetesen más népre, nemzetre utaló viseletet hord (mert ugye többes identitás is létezik).

Én lélekben magyarnak vallom magam. Igaz, ez nem nyilvánul meg abban, hogy árpádsávos kendővel, vagy akár kokárdával járjak egész évben. Nem érzem szükségét annak, hogy folyamatosan, minden lehetséges fórumon hangsúlyozzam: én magyar vagyok. Úgy vélem, hogy sokkal fontosabb a külsőségeknél az, hogy magyarnak vallom magam, ismerem népem múltját, nyelvét, (helyes)írását, ápolom a nagyjaink emlékét - magamban.

Fontos történelmi eseményekről sem utcára vonulva emlékezek, hanem otthon (kivéve amikor nem, pl. idén március 15-én), magamban. Elolvasok egy-két cikket az adott témában, visszagondolok arra, hogy mit tanultam, esetleg egy-két vers is belefér, de ekkor sem azt hangoztatom, hogy mekkora magyar vagyok és mekkora májer volt Petőfi, aki lek*rvaanyázta a németeket ("Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat!" Mit nem beszél az a német c. vers).

Múltunkból jól tudom, hogy a magyar alapvetően egy befogadó és szolidáris nép, így igyekszem én is barátsággal fogadni a külföldieket, kisebbségieket. Nem gyűlölöm (igaz nem is szívlelem igazán) sem a cigányokat, sem a zsidókat, sem mást, akit a magukat igaz magyarnak nevezők igen. Közöttük is nagyon sokan "magyarabbak" sokunknál, többet tettek a magyarságért, mint elődeink közül sokan. Több zsidó származású ismerősöm van például, akiknél a zsidó és magyar identitás egyaránt erős, de konfliktusba csak ritkán kerül magával (ezeket az eseteket is inkább kiprovokálják). Mégis, egyes ismerőseim megvetően tekintenek rájuk, csak azért, mert népük fiai közt sokan nem tisztességesek. Ez tény, de a magyarság sem áll jobban, gondoljunk csak a huszadik század történelmére: hányan szolgáltak ki különböző diktatúrákat? Sokan. Nincs miért felsőbbrendűségi érzésünk legyen, legalábbis én így érzem.
Magyarságom fontos pillére ezen kívül a sport, hiszen ez az, ami képes összekötni egy nemzet tagjait, amikor közösen szorítanak a nemzeti csapatért. Néha én is éneklem a Himnuszt a sportolóinkkal, de nem ítélem el azokat, akik nem tesznek így (számomra elegendő, hogy kijött az adott meccsre szorítani a csapatért). Viszont nem ordibálok bele a megzenésített vers utolsó hangjaiba, hogy "Hajrá magyarok!", mert ennyire azért tisztelem a nemzet dalát. Én nem anyázom az ellenfelet, ha netán jobb nálunk, szomorúan tudomásul veszem, hogy ez (megint) nem sikerült. Nem kergetek nagy álmokat (pl. focivébé részvétel, stb.), mert attól, hogy magyar mezben játszanak sportolóink, még nem lesz jobb a teljesítményük. Ha annyit tudnak, akkor annyit tudnak, én akkor is szeretem őket, ha veszítenek.

Persze nem azt mondom, hogy én lennék a követendő példa, sőt, hiszen a határon túli magyaroknak nem elég, ha csak önmagukban rendezik magyarságukat, nekik közösen és tettlegesen kell kinyilvánítaniuk magyarságukat ahhoz, hogy bármit is el tudjanak érni jogaik védelmében (Ezúton is üdvözlöm Gubík Lászlót, aki nyíltan vállalta Szlovákiában magyar és szlovák állampolgárságát egyaránt). 

Mindössze annyit szeretnék tudatosítani olvasóimban, hogy számomra nem a külsőségek a legfontosabbak, sőt, azok egyáltalán nem fontosak egy magát magyarnak valló embernél, hanem éppen az, hogy vállalja: ő magyar. A többi már nem számít.