Anna Hazare, India új Gandhija tavaly nyáron világszerte ismertté vált azzal, hogy korrupció-ellenes harca egyik legfontosabb állomásaként éhségsztrájkot tartott (akkor már sokadjára), melynek 12., utolsó előtti napjára negyvenezres támogató tömeg gyűlt köré, megbénítva ezzel Új-Delhit. A Facebook-generáció szintén sokat tett azért, hogy Hazare tettéről minél többen értesüljenek Indiában és a világ minden pontján: egy online aláírásgyűjtő kampány keretében 650 ezren jelezték36 óra alatt, hogy egyetértenek Hazare korrupciót visszaszorítani szándékozó törekvéseivel. Tiltakozását részleges siker koronázta, hiszen a törvényhozás ígéretet tett: a jövőben felállítandó korrupció-ellenes ombudsman jogköreit oly módon bővítik, hogy mind a köztisztviselőket, mind az igazságszolgáltatásban dolgozókat is eljárás alá vonhatja korrupció gyanúja miatt.

Hazare azóta is harcol a korrupció visszaszorításáért, ám ő és csapata kezdi túlbecsülni az erejét. Ahogy a Times of India szerzője is rámutat, Hazarének azt kell megértenie, hogy ő és köre csak nyomásgyakorló csoport. Elsődleges feladatuk, hogy az ügyet napirenden tartsák, rávilágítsanak a fel-felbukkanó korrupciós ügyekre. Viszont nem erőltetheti rá a parlamentre a korrupciót megelőzni kívánó törvénytervezetét vagy ilyen jellegű intézkedések meghozatalának menetrendjét.

Az idén hetvenöt esztendős aktivista ezzel szemben politikai alternatívaként látjamagát és mozgalmát: “Ha az emberek azt mondanák, hogy Annának politizálnia kellene, akkor elgondolkodnék rajta. [...] Nem akarok politizálni, csak politikai alternatívát nyújtani az embereknek. Nem fogok választásokon sem indulni. De ha bárki, aki a korrupció elleni harcot tartja az egyik legfontosabb programpontjának, pártot alapítana, teljes mellszélességgel támogatni fogom.” Hazare egyébként azzal vádolja a kormányt, hogy megpróbáltak konfliktust szítani közte és csapata tagjai között azzal, hogy egy neki szánt levelet az őt segítőknek adtak át. Ezzel azt a hatást akarták kelteni Hazare szerint, hogy ő a kormányzattal külön megegyezést kíván kötni, melynek értelmében kevesebbszer emelne szót a korrupció ellen.

Augusztus elején - észlelve, hogy támogatottságuk már nem oly látványos mint korábban - Anna Hazare és csapata felkérteaz India a Korrupció Ellen önkéntes tagjait, hogy dolgozzanak ki egy stratégiát arra vonatkozóan, hogyan folytatható tiltakozásuk a korrupció sújtotta politikai elit ellen.

Azonban szeptember elejére még így sem biztos, hogy politikai párttá alakul a mozgalom. Manis Sziszodia, az India a Korrupció Ellen egyik kulcsfigurája elmondta, hogy a mozgalom október másodikán dönt a párttá alakulásról. A folyamat csak akkor fog végbemenni, ha a többség támogatja a döntést, valamint Anna Hazare is rábólint. Mindenesetre az előkészületek már zajlanak, Sziszodia szerint már az esetleges jelöltállítási módszereken dolgoznak. Ennek kapcsán kijelentette, hogy az emberek visszajelzései alapján állítják majd jelöltjeiket (ha a párttá alakulás mellett döntenek), valamint ha azok bejutnak az adott törvényhozásba, akkor semmilyen szociális juttatást nem fognak igénybe venni.

Úgy tűnik, hogy a főleg városi eredetű civil kurázsi egyre jelentősebb szerepet követel magának az indiai politikai életben, de hogy ez az erő mekkora, az csak akkor derülhet ki, ha a korrupció-ellenes mozgalom tagjai tartományi és országos választásokon is megmérettetik magukat. A fejletlen vidéki területeken mindenesetre nem túl ismertek, valamint az is kérdéses, hogy ha semmilyen szociális juttatást nem kívánnak igénybe venni képviselőik, hogyan fognak tudni ellenálni a korrupció csábításának. 

Julia Gillard szeptember 9-én hazatért az ausztráliai Adelaide-be, hogy édesapja halála után anyjával legyen, együtt búcsúztassák és temessék el a család fejét. Az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés oroszországi konferenciájáról hazautazó miniszterelnököt Wayne Swan pénzügyminiszter fogja helyettesíteni a kormányban és a nemzetközi porondon.

Swan kiemelte: “Mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz elveszíteni egy szülőt, de ha az ember a világ túloldalán van, és váratlanul történik mindez, akkor még nehezebb.” A szövetségi családokért felelős miniszter, Jenny Macklin szintén szimpátiájáról biztosította a miniszterelnököt: “Nem számít, hogy miniszterelnök vagy-e vagy sem, egy apap elvesztése mindenki számára nehéz, így mi is sokat gondolunk Juliára.” Ausztrália-szerte együttérzésükről biztosították a politikusok és közéleti személyiségek a miniszterelnököt (az ellenzéki oldalról is), emellett Vlagyimir Putyin orosz államfő is felhívta telefonon Gillardot, valamint Quentin Bryce kormányzó-asszony személyes üzenetet küldött a Gillard-családnak.

Miként a legtöbb ember, így Julia Gillard számára is rendkívül fontos, inspiráló volt édesapja. A miniszterelnök asszony közleményében kijelentette: “Apám ihletet adott nekem, ő tanított meg rá, hogy csak a kemény munka lehet eredményes, s ezt két műszakban dolgozva mutatta meg nekem. Ő tanított meg az igazságosság tiszteletére, valamint arra, hogy higgyek a Munkáspártban és a szakszervezeti mozgalomban. S mindenekfelett ő tanított meg arra is, hogy a tanulást szeretni kell, mert életeket változtathat meg.” Hozzátette: “Egész életemben hiányozni fog.”

John Gillard egy szénbányász faluban nevelkedett, s 14 évesen otthagyta az iskolát, majd munkásként a politikai viták, nagy elképzelések és a költészet rabjává vált. 1966-ban érkezett családjával (Julia négy éves, Allison Gillard hét éves volt ekkor) Walesből Ausztráliába, s ebben nagy szerepe volt annak, hogy Julia betegeskedett a hűvös walesi időjárás miatt. Itt új életéhez új szakmát tanult, pszichiátriai ápolóként dolgozott új hazájában. John úgy vélte, hogy lányának megadatott, ami számára nem, s attól eltekintve, hogy kamaszként abbahagyta a tanulást, annak erejében élete végéig hitt, így bíztatta lányait is, hogy tanuljanak keményen. Ausztrália első miniszterelnöknője, Julia Gillard keményen tanult, míg 2010-ben eljutott élete csúcspozíciójába (ekkor vált Ausztrália-szerte ismertté John is), de apjának mindig is az ő “kicsi lánya” maradt.

A forgalmazó az év politikai thrillerjeként hirdeti mindenhol az Államérdekből című (2011-es) francia filmet, melynek főhőse Bertrand Saint-Jean (Olivier Gourmet), a francia kormány aktuális közlekedésügyi minisztere (egyáltalán minek annak külön miniszteri poszt?!). Nem túl karakteres politikus, aki mindenféle klántagság nélkül, önerőből küzdötte fel magát a ranglétrán és furcsákat álmodik (a nyitójelenetben egy meztelen nőt fal fel egy krokodil, amitől az alvó politikusnak merevedése lesz).

A történeti szál egy buszbalesettel indul, s mivel thrillerre ültünk be, arra számítunk, hogy ez az esemény mindennek a kiindulópontja, ez lesz a történet alapja, de az alkotók (Pierre Schöller felel a forgatókönyvért és a rendezésért is) nem így gondolkodtak. A központi probléma ugyanis két miniszter konfliktusa a vonatállomások privatizációja kapcsán. Saint-Jean sokáig kitart a válság miatt a közvagyont kiárusítani készülő gazdasági miniszterrel szemben, mondván “Nem leszek a privatizáció minisztere!”, ám spin-doktorán keresztül végül mégis ráveszik. S ezzel Saint-Jean végérvényesen a korrupció fertőjébe süllyed, feladva utolsó, számára fontos értékeit is.

A moziból kilépve úgy érezheti a mezei néző, hogy a film semmit sem üzent számára, nem nyújtott maradandó élményt. Majd egy napot agyaltam, mire rájöttem, hogy az elsődleges üzenet talán az lehet, hogy a politikus is ember, ugyanúgy hibázik, mint bármelyikünk, még ha nem is ezt várjuk tőle. Ezt támasztja alá az is, hogy a miniszter képes az újdonsült sofőrénél a sárga földig inni magát.

A film nem hemzsegett a kidolgozott karakterektől, azonban kettőt mindenképp érdemes kiemelni. Az első a spin-doktor, Gilles (Michel Blanc), aki Saint-Jeannal való barátságát sutba vágva szolgálja politikai klánját, s mégis felkelti a néző érdeklődését, mert ritkán látjuk, hogy az egyes politikusok, miniszterek mögött milyen munka folyik, azt kik irányítják. Ez talán a film legfőbb erénye, s ebből a szempontból nagyban hajaz a dán Borgen (Kormány) c. sorozatra.

A másik ilyen karakter Martin Kuypers (Sylvain Deblé), aki egy új foglalkoztatási program keretében munkanélküliből avanzsál sofőrré. Szótlansága és ebből eredő ismeretlensége miatt válik érdekessé a néző számára, sokáig nem tudni, hogy milyen szerepe lesz a történetben. Végül ő az, aki egy ponton megkérdőjelezi a minisztert, amikor az egy olyan útszakaszra irányítja, amelyet még nem adtak át a forgalomnak, s amiből a film csúcspontja is kerekedik.

Mindazonáltal nem tudom kijelenteni, hogy jó film lenne az Államérdekből. A történeti szál nem elegendő egy korrekt filmhez, meglehetősen unalmas (holott lehet izgalmas politikai filmet is forgatni, mint például a nemrég vetített A hatalom árnyékában), a karakterek kidolgozatlanok, Olivier Giroud színészi kvalitásai pedig nem elegendőek ahhoz, hogy elvigye hátán a filmet (Michel Blanc le is játssza a vászonról közös jeleneteikben). A plakát viszont jó.

A vetítés külön érdekessége az volt, hogy a forgalmazó a Transparency Internationallel közösen szervezte, s meghívta rá az összes országgyűlési képviselőt. Kb. 15 szocialista képviselővel találkoztam a vetítés előtt, köztük Mesterházy Attila frakcióvezetővel, Lamperth Mónikával és Horváth Csaba ex-főpolgármester-jelölttel, de nevesebb kormánypárti képviselő nem jött el (Schmuck Andor szokásos öltönyében bezzeg eljött). A szocialisták beszélgetéséből kiderült, szerintük félnek a fideszesek egy korrupcióról is szóló filmre beülni. A TI tervei szerint a filmnek el kellett volna rettentenie politikusainkat a korrupciótól, ellenben ha a fő tanulságot vesszük figyelembe (A politikus is ember), nem biztos, hogy elérték a céljukat.

A minap bicikliztem egyet a gödi gáton, ahol bicikliút vezet Dunakeszi irányába (egészen Budapestig). Ahogy tekertem, eszembe jutott, mennyit játszottam gyerekként és kiskamaszként a folyóparti kövek, bástyák között, jobbnál-jobb sztorikat kiagyalva, melyek többsége vagy a Csillagok háborúja, vagy A gyűrűk ura karakterein, helyszínein, hangulatán alapultak. Olyan csodálatos érzés volt, amikor - többnyire egyedül - visszavertem egy-egy inváziós kísérletet, vagy én foglaltam el városokat, bolygókat, s közben eltelt egy délután és beesteledett. Visszagondolva, olyan jó volt, hogy gondtalanul élvezhettem ezeket az órákat, melybe csak néha vegyültek bele olyan dolgok, mint például a koszovói bombázók házunk felett való elsuhanása vagy a szeptember 11-i terrortámadás híre.

Ma már az utóbbihoz hasonló dolgokkal foglalkozom napjaim nagy részében, a politika, a közélet, a kultúra és a sport történései lekötik a figyelmem, és még az is elmondható, hogy 10 évesen jobban kezeltem emberi kapcsolataim, mint most. Hiányoznak azok az idők, amikor gondtalanul végig lehetett fantáziálni egy délutánt a Csillagok háborúja világában - egy fadarabbal a kezemben és fantáziadús történetekkel a fejemben erősebb voltam, mint bárki a környéken -, mára már csak egy-két képregénykocka, starwarsos meme maradt ebből a réges-régi galaxisból.

Ma már mást várnak el tőlem - s én is mást várok magamtól. Ma már nincsenek gondtalan napok, minden nap újabb katasztrófa sújt, amikért többnyire én vagyok a hibás. Nem vagyok kitartó sem tanulásban, sem munkában, sem az emberekkel kapcsolatosan, hamar ráunok dolgokra, s a magam elvárásaihoz képest minden téren alul teljesítek, s mindig csalódnom kell.

Amikor a szülinapodon kikap a kedvenc csapatod - aminek adott esetben igen fontos helye van az életedben - az igen szarul esik. Amikor ugyanezen a napon kiderül, hogy egy számodra fontos embernek te nem vagy olyan fontos, hanem más az - az igen szarul esik. Amikor ugyanezen a napon csak egy ember van a közeledben és tartja benned a lelket - az egyrészt szarul esik, hogy csak ő, másrészt jól esik, hogy legalább ő.

Nem jó napok ezek a mostaniak, s szinte az össze gondért én vagyok a felelős. Csak győzzem helyrehozni a hibáim, hogy lehessenek még olyan gondtalan, következmények nélküli délutánjaim, mint egykoron a gáton. Csak győzzem.