Nos, ismét rendhagyó poszt következik: kissé rendhagyó világfelfogásom szeletkéit adom most közre. Igen, elég pesszimista és szarkasztikus, de hát valljuk be, a világ nem tündi-bündi csillámpónik lakóhelye. Közel sem.
Amennyire én látom, az élet egy színpad, ahol megannyi színjáték zajlik le. Ezek lényege a bennük rejlő hazugságok. Melyek korábbi hazugságokat fednek el. Mindezek egy-egy kegyes hazugsággal kezdődtek, amiket azért találtunk ki, hogy ne bántsunk meg valakit, ne törjük össze valaki szívét, szerezzünk egy állást, stb. Nincs ember, aki csak igazat mondott életében, maximum egy gyerek, aki kimondta első szavát, majd meghalt. Kicsit morbid, de hát ilyen is van. Szóval, ahogy Doktor House is mondja: "Everybody lies."
 |
| forrás: trueslant.com |
De ez csak egy dolog, amit nem szeretek az emberekben. Könnyen manipulálhatóak, ezáltal egyre butábbá tehetőek. Nem véletlen, hogy a rosszabbnál rosszabb tehetségkutatók, valóságshow-k és a Barátok Közt még mindig milliókat ültet a képernyők elé. Nyilván, vannak, akik szórakozásból nézik (mármint, hogy röhögjenek egy jót ezeken a gyakran szánalomba forduló műsorokon, mint mondjuk én), de nagyon sokan teljesen komolyan veszik, hogy egy Megasztárt (ahol a nem tudom hanyadik széria reklámja az volt, hogy "Legenda csak egy van!"), vagy X-Faktort ki nyeri. Emlékszem, az első Megasztár alatt 14-15 éves lehettem. Tény és való, engem is lekötött a dolog. Viszont közben (nyilván csak számomra) fontosabb dolgokat ismertem meg, ráadásul a megismerés folyamatában felnőttem, és sokat okosodtam (talán nem nagyképűség kijelenteni, hogy a 15 éves énemhez képest okosabb vagyok. Sőt, biztos, hogy nem az, így visszagondolva).
Azok az emberek sem a kedvenceim, akik folyamatosan azt hangoztatják, hogy ők milyen intelligensek, kulturáltak, stb, csak épp egy mondatot nem tudnak leírni helyesen. Különösen idegesítő ez, ha emberünk erőteljesen jobboldali, hiszen akkor lényegében önellentmondásba keveredik saját magával.
Az emberek ezeken kívül hajlamosak divatokat követni. A leginkább veszélyeztetett korosztály a 10-30 éveseké, akik mindenből divatot tudnak csinálni. Illetve nem ők, hanem azok, akik ebből profitálhatnak. Így esett, hogy manapság kábé kinézik az olyanokat, akik egyetemista korukra nem dohányoznak, vagy nem isznak és buliznak minden éjjel. Nos, a magyarországi egyetemisták azon 1-2%-ába tartozom, akik ezeket nem tszik, vagy ha teszik is, nagyon ritkán. Persze indokaim is vannak.
Először is, ennek családi okai is vannak. Apám alkoholista (legjobb tudomásom szerint még az, tehát él), anyukám pedig láncdohányos volt élete kétharmadában (de hálistennek lerakta a cigarettát több, mint egy éve). Így nem kifejezetten meglepő, hogy nem dohányzom (egyszer próbáltam, megbántam). Plusz, azon a pár bulin, amin eddig ott voltam, sikerült kiábrándulnom az alkohol mámorító hatásából, amikor is átéltem életem eddigi legrosszabb élményét. Azóta egy korty alkohol nem csurgott le a torkomon, és élek, nincs semmi bajom. Alapvetően az a bajom az itallal, hogy nem túl nagy mennyiség is koncentrációs zavarokat okoz, márpedig én szeretem az agyamat minden pillanatban a fennhatóságom alatt tudni. Ráadásul pénzkidobás is, hiszen tény, hogy ki tudod ütni magad és nem kell az életed gondjaival foglalkoznod pár óráig, de utána nézz magadra: szét vagy esve, fáj mindened és nem emlékszel az este minden egyes pillanatára. Bulikba azért járok csak ritkán, mert egyszerűen nem érzem jól magam részeg emberek társaságában, amikor az egyébként hazugsággyáros személyek még többet kezdenek hazudni (persze van, akikre jótékony hatással van a pia: ők túl őszinték lesznek. Na őket kedvelem).
Szóval vannak rigolyáim rendesen, nem csoda, hogy folyton egyedül érzem magam. De valakinek ilyennek is kell lenni, hisz az emberiség elég sokszínű. És hazug. És képmutató. És a többi.
______
A poszt nem teljesen tökéletes gondolatmenet írásbeli manifesztációja, úgyhogy nyilvánvalóan tele van logikai buktákkal, stb.
