benyóblog

Miért nem szeretem az embereket?

2010. november 21. 20:10 - benyó

Nos, ismét rendhagyó poszt következik: kissé rendhagyó világfelfogásom szeletkéit adom most közre. Igen, elég pesszimista és szarkasztikus, de hát valljuk be, a világ nem tündi-bündi csillámpónik lakóhelye. Közel sem.

Amennyire én látom, az élet egy színpad, ahol megannyi színjáték zajlik le. Ezek lényege a bennük rejlő hazugságok. Melyek korábbi hazugságokat fednek el. Mindezek egy-egy kegyes hazugsággal kezdődtek, amiket azért találtunk ki, hogy ne bántsunk meg valakit, ne törjük össze valaki szívét, szerezzünk egy állást, stb. Nincs ember, aki csak igazat mondott életében, maximum egy gyerek, aki kimondta első szavát, majd meghalt. Kicsit morbid, de hát ilyen is van. Szóval, ahogy Doktor House is mondja: "Everybody lies."


forrás: trueslant.com
Az őszinteség szinte teljes hiánya teszi az emberi kapcsolatokat egy mocsárhoz hasonlatossá. Egy olyan mocsár ez, amiben minden egyes hazugságaink révén egyre mélyebbre süllyedünk. Ráadásul a szókimondó embereket, mint amilyen én is vagyok (általában, sajnos én is egyre mélyebbre süllyedek a mocsárban), szóval őket ki nem állhatjuk. Nem csak azért, mert másak, mint mi, hanem azért is, mert a komfortérzetünket csökkentik azzal, hogy kimondanak olyan dolgokat, amik nem esnek jól. Ezek az emberek racionálisabban gondolkodnak, mint az átlag, éppen azzal akarnak jót tenni az emberekkel, hogy kimondják az igazat, nem köntörfalaznak, nem szőnek hazugsághálókat (heh, újabb filmes utalás: Hazugságok hálója...).

De ez csak egy dolog, amit nem szeretek az emberekben. Könnyen manipulálhatóak, ezáltal egyre butábbá tehetőek. Nem véletlen, hogy a rosszabbnál rosszabb tehetségkutatók, valóságshow-k és a Barátok Közt még mindig milliókat ültet a képernyők elé. Nyilván, vannak, akik szórakozásból nézik (mármint, hogy röhögjenek egy jót ezeken a gyakran szánalomba forduló műsorokon, mint mondjuk én), de nagyon sokan teljesen komolyan veszik, hogy egy Megasztárt (ahol a nem tudom hanyadik széria reklámja az volt, hogy "Legenda csak egy van!"), vagy X-Faktort ki nyeri. Emlékszem, az első Megasztár alatt 14-15 éves lehettem. Tény és való, engem is lekötött a dolog. Viszont közben (nyilván csak számomra) fontosabb dolgokat ismertem meg, ráadásul a megismerés folyamatában felnőttem, és sokat okosodtam (talán nem nagyképűség kijelenteni, hogy a 15 éves énemhez képest okosabb vagyok. Sőt, biztos, hogy nem az, így visszagondolva).

Azok az emberek sem a kedvenceim, akik folyamatosan azt hangoztatják, hogy ők milyen intelligensek, kulturáltak, stb, csak épp egy mondatot nem tudnak leírni helyesen. Különösen idegesítő ez, ha emberünk erőteljesen jobboldali, hiszen akkor lényegében önellentmondásba keveredik saját magával.

Az emberek ezeken kívül hajlamosak divatokat követni. A leginkább veszélyeztetett korosztály a 10-30 éveseké, akik mindenből divatot tudnak csinálni. Illetve nem ők, hanem azok, akik ebből profitálhatnak. Így esett, hogy manapság kábé kinézik az olyanokat, akik egyetemista korukra nem dohányoznak, vagy nem isznak és buliznak minden éjjel. Nos, a magyarországi egyetemisták azon 1-2%-ába tartozom, akik ezeket nem tszik, vagy ha teszik is, nagyon ritkán. Persze indokaim is vannak.

Először is, ennek családi okai is vannak. Apám alkoholista (legjobb tudomásom szerint még az, tehát él), anyukám pedig láncdohányos volt élete kétharmadában (de hálistennek lerakta a cigarettát több, mint egy éve). Így nem kifejezetten meglepő, hogy nem dohányzom (egyszer próbáltam, megbántam). Plusz, azon a pár bulin, amin eddig ott voltam, sikerült kiábrándulnom az alkohol mámorító hatásából, amikor is átéltem életem eddigi legrosszabb élményét. Azóta egy korty alkohol nem csurgott le a torkomon, és élek, nincs semmi bajom. Alapvetően az a bajom az itallal, hogy nem túl nagy mennyiség is koncentrációs zavarokat okoz, márpedig én szeretem az agyamat minden pillanatban a fennhatóságom alatt tudni. Ráadásul pénzkidobás is, hiszen tény, hogy ki tudod ütni magad és nem kell az életed gondjaival foglalkoznod pár óráig, de utána nézz magadra: szét vagy esve, fáj mindened és nem emlékszel az este minden egyes pillanatára. Bulikba azért járok csak ritkán, mert egyszerűen nem érzem jól magam részeg emberek társaságában, amikor az egyébként hazugsággyáros személyek még többet kezdenek hazudni (persze van, akikre jótékony hatással van a pia: ők túl őszinték lesznek. Na őket kedvelem).

Szóval vannak rigolyáim rendesen, nem csoda, hogy folyton egyedül érzem magam. De valakinek ilyennek is kell lenni, hisz az emberiség elég sokszínű. És hazug. És képmutató. És a többi.

______
A poszt nem teljesen tökéletes gondolatmenet írásbeli manifesztációja, úgyhogy nyilvánvalóan tele van logikai buktákkal, stb.

Szólj hozzá!

Murray Edelman és a politikai szimbolika

2010. november 08. 22:52 - benyó

A politika szimbólumhasználata igen fontos lehet a választópolgárok meggyőzése során. A politikai szimbolika taglalásához Murray Edelman amerikai szociológus és politológus elméletét fogom felhasználni, melyet A politika szimbolikus valósága1 című munkájában fektetett le, melynek bemutatásához segítségül hívom Horváth Szilvia recenzióját2, valamint Szabó Márton könyvfejezetét is3
Az alábbi blogposzt szintén a készülő TDK-dolgozatom egyik alfejezete.


Murray Edelman fent említett munkája, az első híresebb, s talán legnagyobb hatású műve, 1964-ben íródott. Ő volt az első, aki számára a szimbolikusság már nem csak egyfajta fátyolként jelent meg, amely elleplezi a politikai valóságot. Nála a szimbolikusság maga a politika, s így a politikai folyamatok szerves részének tkinti a szimbólumokat.

Edelman számára a politika tehát természete szerint szimbolikus, jelentésekkel felruházott világ, ahol minden döntésnek, javaslatnak, kérdésnek és célnak jelentősége van, csak mindnek más szempontból. Szerinte a politika kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy a kormányzat hogyan nyer legitimitást a cselekedeteihez? Edelman válasza ezek után nem túl meglepő: a politika fontos szimbólumai által. Szerinte a politika nem holmi grandiózus pénzosztás, hanem „valakiknek valamit jelentő események, döntések, cselekedetek, beszédek, törvények és hírek sokasága”4. Ezek a valakik pedig az emberek5.

Edelman emberképe a következő: számára az ember nem politikai eszmék elvont hordozója, nem is a saját érdekeiért bármit megtenni képes élőlény, hanem olyan cselekvő, akinek magatartását sok minden alakítja, pl. absztrakt szavak, elvont nézetek, hitek, mítoszok, vélemények, meggyőződések, vágyak, akaratok, célkitűzések, szerepelvárások, társadalmi normák, stb. Ezek mind szimbólumokban, szimbolikus formában öltenek testet, így az ember szimbólumhasználó lényként írható le a legjobban. Ilyen minőségében pedig összeköti a politikai szféra egészét, s szervezi annak működését.

Erre Szabó Márton a dolgozat szempontjából külön érdekes példát hoz fel, szemléltetve Edelman álláspontját a politikai választások tárgyi- és szimbolikus természetével kapcsolatban6. Különböző vizsgálatok és kutatások alapján azt a következtetést vonja le az amerikai politológus, hogy a választópolgárok többsége nincs tisztában a pártok programjaival, de gyakran még azt sem tudják, hogy milyen a pártok alapvető politikai irányzata, arculata. Tény, hogy az is gyakran előfordul demokratikus rendszerekben, hogy a pártok nem is kínálnak lényegi pontokon eltérő programokat, de ha igen, akkor sem tartják be azokat hatalomra kerülésüket követően. Az állampolgárok mégis igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a választásoknak, amit alátámaszt, hogy a szavazásra jogosultak fele-kétharmada járul rendszeresen a szavazóurnákhoz a modern, demokratikus berendezkedésű országokban. Ennek valószínűleg az az oka, mondja Edelman, hogy az emberek számára a választás nem csupán elitrekrutáció, vagy rotáció, hanem egyfajta rituálé, szimbolikus folyamat, amely megerősíti bennük azt a tudatot, hogy a politikát az ő akaratuk formálja, befolyásolhatják a „dolgok menetét”. 

Na de mik a szimbolizáció előfeltételei? Edelman itt nagy hangsúlyt fektet a pszichológiai eredményekre, úgy véli, hogy a legfontosabb feltétel a pszichológiai feszültség. Ez abból ered, hogy a politika az emberek számára eredendően távoli világ, melyre nincs hathatós befolyásuk, s ez félelmet, szorongást kelt bennük a jövőt illetően7.

Edelman művében megkülönbözteti egymástól a stabl és a változékony (vagy több-) jelentésű szimbólumokat, melynek során felmerül a forma mint jelentés elképzelése. A többjelentésű szimbólumokkal az ötödik fejezetben foglalkozik8, s arra a megállapításra jut, hogy „az egyes csoportok számára eltérő jelentésű nyelvi egységek a maguk konnotációs mezejével csak bizonyos észleleteket tesznek lehetővé, egyszóval befolyásolják a dolgok jelentését és a világtapasztalatot”9. Edelman szerint a politikai célok is hasonló természetűek, ám ezen célok megnevezéséből nem lht levezetni a cselekvéseket. Méghozzá azért nem, mert a célok a társadalomban jelen lévő értékek kifejezői, s magukba sűrítik ezeket az értékeket, s érzelmeket keltve fejezik ki ezeket. Röviden: a politikai célok szimbólumok.

A szerző azzal is felkavarta az állóvizet, hogy azt állította: a vezető és vezető közötti különbség lényegében stílusbeli. Számára a politikai vezetés nem egyszerűen egy magas pozíció betöltése, hanem az emberek meggyőzése arról, hogy ő valóban képes vezetni őket. Ennek legjobb módja, ha talál magának egy olyan ellenséget, akivel képes felvenni a küzdelmet, s képes demonstrálni a vezetésre való alkalmasságát10. Edelman a politikai nyelvi stílusban véli felfedezni a stabil jelentéseket, méghozzá a forma jelentésének vizsgálatakor (hetedik fejezet11). Edelman, mint már Dieckmannál is utaltam rá, négy nyelvi stílust különít el: a meggyőzési, jogi, bürokratikus és politikai alkudozás stílusát. Edelman eme stíluskategória-rendszere alkalmas lehet arra, hogy a nyelvi megnyilvánulásokat vizsgálva következtetni lehessen például az adott intézményben folyó politizálás jellegére, legalábbis Dieckmann értelmezése szerint12.

Edelman számára a stílus erőforrás, melynek révén a politikai elit megerősítheti, avagy egyáltalán kialakíthatja előnyét. Úgy véli, hogy ez nem csak a forma jelentésére, hanem a szimbólumokra is vonatkozik: A mindenkori rend keretei közt az elit materiális és szimbolikus előnyöket szerezhet a politikából azzal, ha védelmébe veszi az uralkodó jelrendszert13. Szerinte a szimbólumok alkalmasak lehetnek a létező status quo fenntartására.
Edelman tehát nem választja külön a szimbólumokat a politikától, mint azt korábban sokan megtették előtte, hanem a politika szerves részének tekinti azokat, melyek segítségére lehetnek a politikai vezetőknek, hogy politikai mítoszaikat közvetítsék a választópolgárok számára, befolyásolni tudják azok döntéseit.
__________
1 Edelman 2004
2 Horváth 2006
3 Szabó 1998
4 Horváth 2006: 200.
5 Edelman az Utószóban tovább árnyalja a politikáról alkotott képét azzal, hogy kijelenti, a politika számára nem más, mint „jelentősként tálalt sokértelmű események sorozata” Edelman 2004: 156.
6 Szabó 1998: 111-112.
7 Edelman 2004: 10-12.
8 Uo. 75-89.
9 Horváth 2006: 203.
10 Edelman 2004: 64-66.
11 Uo. 101-117.
12 Dieckmann 2000: 86.
13 Edelman 2004: 99.

Felhasznált irodalom:
Dieckmann, Walther (2000): A politikai kommunikáció stílusai. In: Szabó Márton-Kiss Balázs-Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára – Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 2000. 79-113.
Edelman, Murray (2004): A politika szimbolikus valósága. L'Harmattan Kiadó, Budapest. 2004.
Horváth Szilvia: Murray Edelman: Nyelv, szimbólum, politika. Politikatudományi Szemle 2006/4. 199-208.
Szabó Márton (1998): Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. In: Szabó Márton: Politikai tudáselméletek – Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 1998. 110-132.



Szólj hozzá!

A politikai nyelvet meghatározó fogalmakról

2010. november 05. 22:26 - benyó

Az alábbi posztban bemutatom Harold Dwight Lasswell amerikai politikatudós és kommunikációval foglalkozó teoretikus egyik tanulmányát, melyben elemzi a politikai nyelvet, valamint  a politikai értelem három (más értelmezések szerint négy) nyelvi formáját. A poszt a TDK-dolgozatom egyik alfejezetének részlete is egyben.

Lasswell A hatalom nyelve című tanulmányában azzal kezdi, hogyan alakult át többször is a kommunikáció közege. Az ókorban a nyelv még az igazság és a meggyőzés eszköze volt, így alakult ki a retorika, valamint a prédikáció műfaja. Azonban a nyomtatás megjelenésével a hangsúly átkerült a nyomtatott sajtóra, így hosszú ideig háttérbe szorultak a nyelvben rejlő orális lehetőségek. A huszadik században a film és a rádió feltalálásával ez ismét megváltozott, hiszen újra fontossá váltak a többek közt a gesztusok, valamint a hanghordozás. A század gyors és váratlan változásai Lasswell szerint elbizonytalanították az embereket, így nagy mennyiségű propagandairodalom jöhetett létre, mely a politikai nyelvezetet használta.
Lasswell szerint a mágia és maga a „mágikus” szó nagy szerepet játszott és játszik ma is az emberiség politikatörténetében, hiszen az emberek szemében politika és mágia összefonódott egymással: a politizálás gyakorta mágikus dolognak minősült, s a politikusokról gyakran hitték azt, hogy földöntúli legitimációval és hatalommal rendelkeznek.
Ezek után áttér a nyelvi funkció tárgyalására. Szerinte a nyelvnek van politikai funkciója is (sok más egyéb funkciója mellett), célja a hatalom befolyásolása, hogy valamilyen hatást érvényesítsen. Lasswell két határesetet említ ezzel kapcsolatban: a szándéktalan hatalmi hatást, amikor a nyelvhasználó nem politikai hatást szeretne elérni, mégis ilyet vált ki a kommunikációja révén, valamint a szándékolt hatás teljes hiányát, amikor a nyelvhasználónak nem áll szándékában semmilyen hatás elérése, mégis politikai hatást kelt. A politikai szándékok és hatások egyébként nem zárják ki a gazdasági és egyéb célokat és következményeket Lasswell szerint.
Lasswell kiemeli, hogy „Amikor a politika tudományáról beszélünk, a hatalom tudományára gondolunk. A hatalom döntéshozatal. A döntés szankcionált választás, olyan választás, mely komoly kárt okoz azoknak, akik semmibe veszik”. A politika nyelve a hatalom nyelve, tehát a döntés nyelve is egyben.
A politika nyelvének megértéséhez elengedhetetlen a politikai értelem három nyelvi formájának ismerete: a politikai mítoszé, a politikai doktrínáé, valamint a politikai formuláé, mely nyelvi formákhoz társulnak a kulcsszimbólumok és jelszavak. A politikai mítosz olyan alapvető feltevések halmaza, melyek befolyásolják, meghatározzák az adott kor hiedelmeit. Ezekben a feltevésekben pedig az adott korban, akár igazak, akár nem, a tömegek meggyőződéssel hisznek. A politikai mítosz tehát olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket nemcsak magyarázatul, hanem meghatározott politikai tevékenységek igazolása végett hívnak segítségül. Példaként említeném a Jobbik esetében a cigánybűnözés fogalmát, melyet ők vezettek be a magyar közéletbe, amivel igazolni akarták a Magyar Gárda megalapítását és létjogosultságát. A politikai mítoszról már korábban is szó esett a politikaelmélet berkein belül, a fogalom hasonlít a platóni nemes hazugsághoz, a marxi ideológiához, a soreli mítoszhoz, a moscai politikai formulához, a paretói derivációhoz, avagy a mannheimi ideológiához.
A politikai mítosznak két alaptípusa van: az ideológia és az utópia. Minden csoport totális mítoszának igazolnia kell saját maguk felsőbbségét, ezek ideológiát alkotnak. Azonban vannak olyan csoportok is, akik önidentifikációját az adja, hogy szembeszegülnek bizonyos ideológiákkal, s forradalmi javaslatokat tesznek, ezek a csoportok utópikus mítoszokat hoznak létre. Az, hogy egy csoport milyen politikai mítoszt választ, nagyban befolyásolja azt, hogy milyen lesz a politikai doktrínájuk, mirandájuk és politikai formulájuk
A politikai doktrína a társadalom hatalmi viszonyaival és tevékenységével kapcsolatos feltételezések és követelmények halmaza, melyeket a hatalom hatóságilag fektetett le különböző alapokmányokban (pl. alkotmányok preambulumaiban), alapszabályokban, formális deklarációkban, stb. Lasswell szerint a politikaelmélet gyakran politikai doktrínát alkot, mivel nincsenek világosan elhatárolva egymástól a politikatudomány hipotézisei és a politikai filozófia követelményei, feltételezései. Így tehát az államelméletek, hatalomelméletek gyakran politikai doktrínák, amennyiben a hatalomra törő csoportok igazolásként és racionalizálásként használják, vagy ezek ilyen „megrendelésre” készülnek. A jogi és gazdasági elméletek sok esetben ugyancsak politikai doktrínákká válhatnak, vagy azok alapját képezik.
A politikai miranda a politikai mítoszban lévő érzelem és azonosulás szimbólumait foglalja magában. Ezek feladata a csodálat és a lelkesedés kiváltása, gerjesztése, mellyel hitet és lojalitást teremtenek. Megerősítik azt a tudatot, hogy a társadalmi szerkezetbe való belenyugvás érzésében mások is osztoznak, így létrejön egyfajta kölcsönös azonosulás-érzet és szolidaritás. Politikai kampányok során előszeretettel használják a politikai mirandákat érzelmi befolyásolásra.
A politikai mirandák hatását jól érzékelteti Lasswell egy Franklin H. Giddingstől átvett idézettel: „Az embléma vagy pártjelszó nemcsak ráirányítja a vele találkozó egyén figyelmét arra, amit szimbolizál, és bizonyos érzéseket ébreszt benne, hanem rögzíti is ezt a fegyelmet az általa másokban keltett érzések és másokban elindított viselkedés irányában. Miután pedig az egyén figyelme ily módon ráirányítódott a mások érzéseire és megtartására, ez vissza is hat saját magára, összeolvad az embléma, illetve a pártjelszó előzőleg kifejtett hatásával”. A miranda politikai folyamatokban megfigyelhető fontosságát jelképezik a zászlók, himnuszok, ünnepségek, demonstrációk, csoporthősök és őket övező legendák, stb.
Lasswell ezek után egy Gaetano Moscától származó fogalmat fejt ki jobban, a politikai formulát. Ez a politikai mítosz azon része, mely részletesen leírja és előírja a társadalom szerkezetét, rögzíti a társadalom elemi közjogi helyzetét. A politikai formula az összekötő kapocs a mítosz és a doktrína között, hiszen utóbbi képezi a formula posztulátumait, hiszen a politikai formulában történik a politikai doktrína tartalmának kifejtése meghatározott hatalmi mintákban. A formula egyszerre előíró és leíró jellegű tehát.
Fontosnak tartom, hogy a tanulmányból kiemeljem a kulcsszimbólumokról és jelszavakról szóló részt. Ezek a politikai mítosz elemi terminusai, olyan elvont fogalmak, melyek a politikai mítoszból eredeztethetőek, mégis feltűnnek a mindennapi életben, a bírságokon, a tudományos műhelyekben, az utcán. Az Amerikai Egyesült Államokból hoz a szerző néhány példát: emberi jogok, szabadság, demokrácia. Ezek funkciói a következők: közös tapasztalatot nyújtanak, azaz erősítik az emberek összetartozás-tudatát, így a lojalitás érzései is ezek körül a fogalmak körül kristályosodnak ki.
A kulcsszimbólumokhoz hasonló szerepük van a jelszavaknak, melyek közvetítenek egyetlen szó és egy hosszú jogi vagy filozófiai fejtegetés között. Ezek jellemzői, hogy olyan velős szósorozatok, melyek az ismétlésektől és a szövegösszefüggésektől kapják jelentésüket. Lasswell a következő példákat hozza, ezúttal Angliából: „A király soha nem hibázik”, „szólásszabadság”, stb.
A szerző tanulmányát azzal a megállapítással zárja, hogy a nyelv a hatalom egyik legfontosabb eszköze. Lasswell szerint a hatalom által véghezvitt változások egy részét a nyelvhasználat idézi elő, ráadásul a közvélemény hatalommal kapcsolatos feltételezéseit is szimbólumokkal befolyásolják a hatalommaximalizálás érdekében.


A tanulmány megtalálható az alábbi kötetben:
Szabó Márton-Kiss Balázs-Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára – Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemzeti Tankönyvkiadó-Universitas, Budapest. 2000. 11-27.

Szólj hozzá!

Kossuth Lajos személyiségének szerepe politikai pályájának alakulásában

2010. október 18. 23:23 - benyó

Kossuth Lajos (1802. szeptember 19.- 1894. március 20.) mint tudjuk a 19. század egyik legfontosabb, legbefolyásosabb politikusa volt Magyarországon (még úgy is, hogy életének második felét emigrációban töltötte). Nem is ezért érdekes megvizsgálni politikai pályáját, hanem azért, hogy kiderítsük: vajon milyen mértékben befolyásolhatta azt személyisége?


Kossuth inspired by Warhol (forrás: regnumportal.hu)
Az elemzést nehezíti, hogy nem ismerjük Kossuth Lajos személyiségét pontosan, csak azokra a leírásokra hagyatkozhatunk, amiket kortársai, vagy ő maga az utókorra hagyott. Mindenesetre igyekeztem minél pontosabb képet alkotni a politikusról, az emberről.

Kossuth Lajos már ifjúkorában is maximalista személyiség volt, mindenben a legjobb akart lenni, iskoláit is kiváló eredményekkel abszolválta, majd jogi ismereteket tanult. Fiatal ügyvédként, majd megyei közgyűlési tagként egyre több fontos feladatot kapott, melyek során az ország irányításának problémái felé fordította tekintetét. Ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy Kossuth politikai szerepet fog vállalni, s igen megosztó személyiség válik majd belőle, hiszen beszédeivel már ekkor az arisztokrácia ellen fordult, s jó szónoki és színészi képességei révén elnyerte a liberális nemesek szimpátiáját.

Így került Pozsonyba, három liberális nemes követeként az Országgyűlés főrendi táblájának üléseire. Ezen időszak alatt született a 3500 oldalas Országgyűlési Tudósítások című munkája, mely azt az első napjától berekesztéséig követi végig. Ténykedését ekkor már nem csak a reformellenzék soraiban követte megkülönböztetett figyelem, hanem a kormányzat is figyeltette. Már ekkor megmutatkozott, mekkora politikai stratéga: a konzervatív oldal megnyilatkozásait is szó szerint közölte, hiszen tudta, az esetleges torzítás a saját jó hírének rovására menne. Életének ez az időszaka világította meg azt, hogy Kossuth remekül bánik a nyilvánossággal, íróként az ujja köré tudja csavarni a közvélemény jelentős részét, így amikor az Országgyűlést berekesztették (1836. május 2.), már országszerte ismert volt a neve.

Kossuth tudta, hogy ez az esemény nem szabhat gátat a szabadság már pislákoló fényének, így bejelentette, hogy új lapot indít Törvényhatósági Tudósítások címmel, így az emberek továbbra is értesülhettek a politika eseményeiről, ráadásul ő is tűzközelben maradhatott. Ám Kossuth - lapjával és az ellenzéki megyék támogatásával - egyre inkább szembekerült a hatalommal: többször is megtiltották neki, hogy lapját szerkessze és kiadja, ám ő mégis folytatta, rendkívüli kockázatot vállalva ezzel. Ezzel a tettével tanúbizonyságát adta annak, hogy mennyire jó helyzetfelismerő képessége: érezte, hogy a kormányzat a reformellenzéket, az országgyűlési ifjakat próbálja rajta keresztül is megfélemlíteni. Ismét megmutatta, milyen jól bánik a közvéleménnyel: tudta, hogy az igazságtalan hatalommal való szembehelyezkedés az ellenzékiséget és a reformok szükségességét fogja népszerűsíteni.

Egyes tudósok (pl Gerő András [1]) szerint Kossuth okkal került börtönbe is (1837), hiszen ezzel a közvélemény szemében mártírrá válhatott. Mindenesetre tény, hogy népszerűsége ezzel is növekedett, s szabadulása (1840) után meg is köszönte a nemzetnek és a megyének, hogy „egy magános csekély polgár sérelmét köz nemzeti sérelem fokára emelte”. A börtönévek megacélozták Kossuthot, aki egyre inkább cselekedni akart, méghozzá mihamarabb.

Erre a legalkalmasabb terepnek újra a lapkiadást találta, így 1841-ben megalapította a Pesti Hírlapot, melyre az engedélyt abban a reményben adták meg, hogy Kossuthot megpuhította a börtön, s kész lesz kompromisszumokat kötni a cenzúrával. Ezzel szemben ő három és fél éven keresztül vívott mindennapos csatát a központi hatalommal, s 365 lapszámával jelentős mértékben formálta át a közvéleményt, mivel nem csak híreket közölt, hanem gondolkodásra késztető, valóságismeretre tanító és cselekvésre sarkalló írásokat is. Ez az időszak kulcsfontosságú Kossuth politikai pályájában, hiszen ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a közvéleményt már nem csak használni tudja, hanem formálni, a maga javára fordítani is.

A Pesti Hírlap egyik száma (forrás: termeszetvilaga.hu)
Lapjában is használta a populizmus, hatáskeltés eszköztárát, egyes tudósok szerint a népszerűségért (pl. az említett Gerő András), mások szerint (pl. Szabad György [2]) azért, hogy szembefordulhasson a megrögzött szokásokkal, hogy felhívja a figyelmet a tarthatatlan állapotokra.

A Pesti Hírlap kapcsán keveredett vitába Széchenyi Istvánnal, melyet Gerő András szerint azzal nyert meg, hogy Széchenyit a „legnagyobb magyar”-nak nevezte, így ő lett vitájukban a szereposztó. Hiszen a politikában nem az a fontos, hogy ki a legnagyobb, hanem az, hogy ki mondja meg, ki a legnagyobb.

Széchenyi Bécs felé húzza a magyar szamarat, Kossuth a Pesti Hírlappal kezében visszatartja. Korabeli karikatúra (forrás: programok.netlap.net)
Az 1843-44-es Országgyűlésen a reformellenzék vereséget szenvedett a közteherviselés kérdésében, s '44-ben Kossuthot is eltávolították a Pesti Hírlap szerkesztői székéből és esély sem mutatkozott arra, hogy lapengedélyt kapjon. Ekkor gondolkozott el azon először, hogy szakítson a politikával, vagy tartson ki céljai mellett, s igyekezzen azokat megvalósítani. Végül utóbbi mellett döntött, hogy tehessen az országért, valamint kiállhasson reformellenzéki barátai mellett.

Kossuth gazdasági problémák felé fordult, s társadalmi szervezkedésbe fogott (Védegylet), ám próbálkozásai egy idő után kudarcot vallottak az emberek „szalmaláng”-lelkesedése miatt, viszont kedvezett számára a fokozatosan erősödő válsághangulat, mely egész Európában megjelent a negyvenes évek közepén.

1847-ben nagy szerepe volt az Ellenzéki Párt megalakításában, s az alsótáblán ő vezethette a reformellenzékieket, méghozzá a jobbágykérdést és az ország alkotmányos függetlenségét (de a Habsburgokkal való uralkodóházi kapoccsal!) téve fő témájukká. Ekkor még ellenezte a forradalom gondolatát, s azt az önkényuralmi fenyegetéstől való szabadulás legvégső eszközének tekintette. Ám Kossuth kezéből ezúttal kissé kicsúszott az irányítás, s a márciusi ifjak vezetésével 1848. március idusán Pesten is forradalom tört ki. 
 
Kossuth ekkorra már úgy érezte, hogy a forradalom segítségére lehet az országnak abban, hogy valódi változásokat csikarjon ki a bécsi kormányzattól, így elvállalta Batthyány kormányában a pénzügyminiszteri posztot, s bankjegyet adott ki, valamint elkészítette az ország első költségvetését. 1848 szabadságharcot megelőző időszakában a kormány álláspontját képviselte, tehát igyekezett megszilárdítani a forradalom eredményeit. Júliusra viszont már elkerülhetetlennek látta a honvédség felállítását, s július 11-i beszédével sikerült elérnie 200 ezer újonc és 42 millió Ft megajánlását. Szeptember 15-én javaslatára állították fel az Országos Honvédelmi Bizottmány intézményét, s a hónap végén toborzókörútra indult.

Úgy vélem, hogy személyiségét, sikeresen kialakított hírnevét és ehhez is használt képességeit ennek során tudta leginkább kamatoztatni, hiszen a köznép hallgatott a szavára, rengeteg honvédet sikerült besorozni a tevékenysége révén (a hónap legvégére 12000-en vállalták a katonai szolgálatot). 

Kossuth toborzókörútján (forrás: elib.kkf.hu)
 A Batthyány-kormány lemondása után a Honvédelmi Bizottmányé lett a végrehajtó hatalom, s ez Kossuthot választotta elnökéül, így megmutathatta, hogy képes Magyarország honvédő háborújának megszervezésére, az ellenállás és a hadsereg hátterének megteremtésére. 
 
Ekkorra személyi kultusza a nép körében igen elterjedtté vált, már ekkor népdalokban énekelték meg, s ő rá is erősített erre az országvezető atyai szerepre: saját kezével jegyezte le a Függetlenségi Nyilatkozat sorait, melynek elfogadása során színészi képességeit is megcsillogtathatta (a zárt ülésen elutasították a nyilatkozatot, ám a nyílt ülésen [melyen a köznép is részt vett] a megtörten, betegen megjelenő Kossuth szájából elhangzott szöveget közfelkiáltással fogadták el). Ugyanekkor (1849. április 14.) mondják ki a Habsburg-ház trónfosztását, s öt nappal később Kossuthot is kormányzó-elnökké választják. A miniszterelnök az a Szemere Bertalan lett, akivel már korábban is akadtak nézeteltérései, s utóbbi elnöksége alatt többször is felajánlotta lemondását, ám Kossuth mindig maradásra tudta bírni.

A szabadságharc bukásáig lényegében diktátori hatalmat tudott gyakorolni, anélkül, hogy annak nevezték volna. Mindezt a nép és a hadsereg áldásával, hiszen korábbi cselekedetei alapján már olyan népszerűvé vált, hogy az ország benne látta Megváltóját [3]. Kossuth érezte is ezt a fajta elvárást, s kibújnia alóla lehetetlennek tűnt. Helyzete fokozatosan kezdett romlani, hiszen a hadsereg sorra vesztette el csatáit az orosz intervenciós csapatok és az osztrákok ellen.

Ekkoriban keveredett éles vitába Görgey Artúrral, a hadsereg egyik tábornokával, aki a Szemere-kormány hadügyminisztere is volt. Bár Görgey jobban értett a hadvezetéshez, Kossuth mégis beleszólt a csapatok mozgatásába, ráadásul Dembinskit nevezte ki a fővezéri posztra, aki koránt sem volt olyan tehetséges stratéga, mint Görgey. A kapkodó Kossuth csak az utolsó pillanatban adta át a katonai és politikai főhatalmat Görgeynek, s ez a húzása hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyult: a fegyverletételt már a diktátornak kinevezett Görgeynek kellett bejelentenie, így Kossuth keze lényegében tiszta maradt. Nem csoda, hogy később (a szeptemberi vidini levelében) árulónak nevezte a hadvezért (amivel hátráltatta Görgey szerepének helyes megítélését vagy 150 évig), holott ő maga nem vállalta a politikai felelősséget (nem úgy, mint pl. Batthyány): augusztus 17-én Orsovánál hagyta el Magyarország területét, ahová soha többé nem tért vissza élve.

Görgey Artúr (forrás: mult-kor.hu)
Kossuth az emigrációban jó kapcsolatot ápolt többek közt Giuseppe Mazzinival is, s folyton azon munkálkodott, hogy támogatókat és pénzt gyűjtsön egy újabb szabadságharc kirobbantásához. Ennek kapcsán jutott el például Amerikába (1851-52), ahol hatalmas tisztelet övezte minden lépését, s afféle Kossuth-kultusz ott is kialakult (szobra van például a Capitoliumban [4], ami nagy megtiszteltetés, rajta kívül csak Raoul Wallenbergnek van még ott külföldiként mellszobra).

Kossuth fogadása az Egyesült Államokban (forrás: teroses.atw.hu)
Ám külföldről írott szavai itthon egyre kisebb visszhangot váltottak ki, s végül Deák Ferenc vezetésével az ország kiegyezett az osztrákokkal, amit Kossuth elítélt, s a később Cassandra-levélnek nevezett írásában megjósolta, hogy „A közös államiság végveszélybe sodorja Magyarországot”.

Levelével, s azzal, hogy makacsul kitartott elvei mellett, csak azt érte el, hogy még jobban elszigetelődött, s csak az ellenzékiek hallgattak rá, hogy felhasználhassák szavait önnön céljaik eléréséhez. Ám a Kossuth-kultusz tovább élt, Cegléd város követeket menesztett hozzá Torinóba, hogy térjen haza, s legyen a város képviselője az Országgyűlésben. Kossuth elutasította az ajánlatot.

A turini remete. Korabeli dagerrotípia (forrás: vmek.oszk.hu)
1889-ben egy kormányrendelet miatt állampolgárságát is elveszítette, ami ismét csak kultuszát erősítette, hiszen a Ferenc József által korábban távollétében felakasztott politikus ismét a közvélemény egyik központi témáját szolgáltatta.

1894-ben, hosszas betegeskedés után influenzában hunyt el az olaszországi Torinóban, s a valaha volt egyik legelhivatottabb magyar államférfi temetésére közel félmilliós tömeg látogatott ki a Kerepesi úti temetőbe.

Kossuth temetési menete (forrás: mek.niif.hu)
Úgy vélem, hogy hosszú politikai pályája során személyiségének markáns jegyei (maximalizmus, elhivatottság, makacsság, jó beszéd- és íráskészség, közvélemény formáló erő) nagyban hatottak nem csak cselekedeteire, hanem az ország későbbi sorsára is. Így válhatott belőle Magyarország egyik legnagyobb hatású és az egyik, ha nem a legszélesebb körben tisztelt és elismert politikusa.

EXTRA:
Kossuth hangja

_________________
Jegyzetek
[1]  GERŐ András: A nemzet apja, „Isten második fia” - Kossuth és kultusza, in: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Budapest, ELTE-PolgArt, 2004. p. 53-73.
[2]  SZABAD György: Kossuth politikai pályája (http://mek.niif.hu/04800/04881/html/szabadkpp0005.html) Letöltve: 2010. október 17.
[3]  PELYACH István: Kossuth Lajos – Életrajz és válogatás. Budapest, Press Publica, 2005, p. 56.
[4]  Megkoszorúzták Kossuth szobrát a Capitoliumban. (http://hvg.hu/vilag/20100317_kossuth_capitolium) Letöltve: 2010. október 18.

Szólj hozzá!

Konspirációs teória-variációk vörösiszap témában

2010. október 06. 21:16 - benyó

Mai rendhagyó posztomban a vörösiszap a téma. Az írás elején kifejtem gondolataimat ezzel kapcsolatban, majd egy vendégírás következik egy jó barátomtól. Ezért is, meg az írás komolytalansága miatt is rendhagyó a poszt, viszont ha netán pozitív visszajelzések érkeznének ezzel kapcsolatban, akkor barátom vállalta, hogy rendszeresen írna a blogra hasonlóan komolytalan írásokat. Uff!

A vörösiszap-tragédia rengeteget gondolatot ébresztett bennem az utóbbi pár napban. Alapvetően sajnálatosnak tartom a dolgot, hiszen emberek százait közvetlenül, ezreket, tízezreket közvetve érint, ráadásul rengeteg emberi szenvedéssel jár.

A gondom tehát nem magával a vörösiszap témával van tehát, inkább a média tálalásával. Október 5-én este végignéztem jó pár hírportált, amelyek a blog hírportálajánlójában is szerepelnek, s arra a következtetésre jutottam, hogy egy úgymond regionális katasztrófát sikerült a médiának olyannyira felfújni, hogy az esemény bekövetkezte után másfél nappal is ez volt a vezető hír szinte mindenütt.

Az alábbi táblázatból kiderül, hogy hol is pontosan:



Jó barátom alábbi írása is lényegében egy média-paródia, hiszen kétféle teóriát talált ki arra a kérdésre vonatkozóan, hogy miért is történt a tragédia. Vigyázat, nem komolyan venni!!!

Az ajkai timföldgyár átszakadt gátja (forrás: hvg.hu)
Tehát a vendégírás:

Biztosan hallott mindenki az országot megrázó súlyos vörösiszap-tragédiáról. Sok a találgatás, kevés a tény. Egy legfrissebb hír szerint nem is történhetett volna meg, ami történt, a Magyar Alumínium vezetője szerint ellentmond a fizika törvényeinek a szakadás, "Itt olyan természeti összejátszásról van szó, amely a tervezésnél még nem állt fenn"- nyilatkozta. Ugyanakkor az elöntött falu lakói állítják, látszott, hogy szivárog a gát, nyílt titok volt. A Miniszterelnök szerint nem természeti jellegű a katasztrófa, van felelős. Megpendítették azt is, hogy Gyurcsány „Elkúró” Ferenc is érdekelt a vállalatban, korábbi cégtársai vezetik azt ma is. GyF antimagyar hozzáállása ugyan közismert, ezúttal mégsem ő, ráadásul még csak nem is a kommunista diktatúra utódpártja áll e gaztett mögött. 

GyF (forrás: vass.freeblog.hu)
Kevésbé valószínű, ám megemlítendő az a feltevés, mely nagy szerepet tulajdonít a Jobbik nemzetőrző és hagyománytisztelő szervezetnek, mely köztudottan barátságosnak nem mondható viszonyt táplál a fent említett személlyel és annak elvtársi körével. Országszerte ismertté vált Tiszavasvári esete, ahol a „rendszerváltás” óta garázdálkodó mutyibandát most kipenderíti a szervezet, és a települést teszik meg tevékenységük gócpontjának. A város történetét olvasva megakad az ember szeme a történelem során elszenvedett keserűségeken, melyek megedzették az ott élőket, ám sajnos a külföldi hódítók miatt elterjedt az idegenség, a környék (hasonlóan az ország sok más részéhez) elszigetelődött a tisztán magyar vidékektől, ilyen volt például Erdély.

A Jobbik tagjai között akadnak szakemberek is, akik minden bizonnyal tisztában vannak a vörösiszap káros, maró hatásával. Na mármost, évszázadok óta ismert az a tisztítómódszer, melynek során az ember megválik bűneitől. Kevésbé civilizált népek ezt a tisztulást folyóban, esetleg vizeletben való fürdéssel végzik el, ám hazánkban elérhetőbb megoldás a vörösiszap. A –hangsúlyozom- valószínűtlen feltevés szerint a szervezet az iszapban való megfürdetéssel tisztította volna meg a város lakóit, így faragva belőlük mélymagyarokat, s ezáltal léptette volna be őket a felsőbb, igaz magyar kasztba, amelyhez –ellentétben a szervezet legtöbb tagjával- nem születésük révén tartoztak volna. Mint tudjuk, ez nem sikerült, feltehetően a gáton dolgozó pajeszos munkások miatt, akik a lopást megakadályozandó, elöntötték a tájat a tisztító anyaggal.

Áttérnék a valószínűbb, némileg már be is bizonyított feltevésre, melyben a fő szerepet a Fidesz, azon belül is a GTA-sorozat magyar változatának egyik főellenségeként szereplő Pintér Sándor játssza. A „Fideszrendőr”-nek is nevezett bajuszos férfi feltevések szerint kapcsolatban áll bizonyos szervezetekkel, melyek rendkívüli módon értenek a bajkeveréshez, vagyis a tulajdonképpeni detonációkkal járó zajos tevékenységekhez. Miután Gyurcsány „Nagyorrú” Ferenc már többször borsot tört a Kormány, és a Nemzet orra alá, úgy gondolták, móresre tanítják az Alkotmányt többször is megszegő, tésztametélt volt miniszterelnököt. A vörösiszap szóban ugyanis megtalálható a VÖRÖS szó, mely köztudottan színe a kommunizmusnak, ezáltal tehát Ferencnek is (hírhedt nemzetgyalázó táncolós videójában is látható vörös díszítés). 

Vörösiszapos rózsa (forrás: hvg.hu)
 A terv az volt, hogy a felrobbantott gátból kiömlő iszap elárasztja a környéket, vörösre festi azt, ezzel terelve a gyanút a vörösökre. Az egészet az ellenzéki párt nyakába akarták varrni, de valószínűleg azok megneszelték hónapokkal előre P. S. tervét, és már az önkormányzati választásokra a lila színnel készültek, ám még így se tudják lemosni magukról elődeik véres színét. A Miniszterelnök már az inszinuáció első lépéseként nyilatkozott a napokban. A következő lépések között szerepelhet még a 2002-2010 között működő kormány lehetséges természetvédelmi katasztrófákat előidéző tevékenységét vizsgáló parlamenti vizsgálóbizottság felállítása, mely, karöltve a meghozatalának kapujában álló bizottsági működést szabályozó törvénnyel, végleg véget vethetne GyF és társai magyarságot fenyegető aknamunkájának. Ez továbbá lehetőséget adna egy új, független államszervezet kialakítására, mely évszázados nyomorúság után sikeresen egyesítené kis országunk polgárait, és a Nemzet élvezhetné végre áldott  B É K E  nyugalmát.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása