Ismételten egy kissé személyesebb hangvételű blogposztot olvashat a nagyérdemű, már ha szeretne. Ez a hetem nagyon mozgalmasra sikeredett, talán nem túlzás kijelenteni, hogy életem legsűrűbb hete volt. Ennek a rövid krónikáját olvashatjátok, ha akarjátok.

Gyorsan át kell gondolnom, mi is történt pontosan. Múlt hétvégén kezdtem el készülődni a csütörtöki preOTDK-Konferenciára (erről később), valamint szenvedtem annak hátrányától, hogy egy családi konfliktus miatt nem tudtam a számítógépemhez hozzáférni.

Aztán eljött a hétfő, a HÖT-választási kampány első napja (a PPKE-n most választották a Hallgatói Önkormányzat[i Tanács] képviselőit). A kampány miatt a szüneteket végig szórólapozással és meggyőzéssel töltöttük, érdekes és fontos tapasztalatokat szerezve (mellesleg megtiszteltem a választókat azzal, hogy zakóban, nyakkendővel kampányoltam, ráadásul zakóimat váltogatva jártam az egész héten - ebből a szempontból is különleges hét volt). Aztán Franival szavazni is elmentünk, az erről készült képet muszáj megosztanom :D

Nap vége felé dolgoztam a tanszéki gépeken a csütörtöki előadásom prezentációján a prezi.com-on, amit melegen ajánlok, ha nagyon pöpec prezentációkat szeretne tartani a nagyérdemű. Mindemellett Lönhárt Tamás előadásával kapcsolatos PoPá-s blogposztunkat is javítgattam a tanár úr útmutatása alapján (ennek következményeiről még lesz szó).

Kedden ismét kampányoltunk, ha lehet azt mondani, még intenzívebben, mint az azt megelőző napon, hiszen ez volt a választás második, és egyben utolsó napja is, ráadásul ismertük az első nap lesújtó részvételi számát is. Öröm volt azt látni, hogy sok ismerőssel beszélve már két szó után azt mondták, hogy már szavaztak vagy most mennek szavazni. Külön öröm volt, hogy egy "HÖT-szkeptikus"-nak nevezhető ismerősömet (Pintér Csaba, szociológia) is sikerült rávennem, adja le szavazatát. Nap közben az előző nap mellékesebbnek számító cselekedeteit végeztem, a prezentációmhoz készítettem jegyzeteket, valamint javítgattam az említett íráson. Ezen kívül Steve barátommal beszélgettünk Ötvös tanár úrral a tanszéken, aki megemlítette, hogy írhatnék egy recenziót Botlik tanár úr egyik könyvéből az őszi Kommentárba. Rudi barátomat még nagyobb megtiszteltetés érte, hiszen Ötvös tanár úr (aki egyébként az említett folyóiratnál szerkesztőbizottsági tag) megkérte, hogy írja meg a TDK-dolgozata leközölhetőre rövidített változatát.

Órák után találkoztam a Nyugatiban Edgár barátommal, aki számítógép-problémáimat orvosolandó kölcsönadta egy éppen használaton kívüli laptopját, melyet egy nem túl magas összeg ellenében véglegesen is átruházza majd rám (ha igaz). Hazaérve szembesültem a problémával, hogy a gépben nincs beépített wifi-vevő, ennek persze nem örültem, látva a sok feladatot, ami még előttem tornyosult.

Már otthon voltam, amikor Rudi hívott, hogy megvannak a választás eredményei, amit mellesleg én nyertem meg. Többször visszakérdeztem, mert nem hittem el, hogy másodévesként egy ilyen szintű eseményen győzhettem. Hozzá kell tenni, hogy nem sok szavazattal előztem meg a nemzetközisek egyik demonstrátorát, Steve barátom barátnőjét, Lorencsics Emesét, valamint azt is, hogy az első hét helyezettből öt azé a baráti társaságé és munkacsoporté, melynek én is tagja vagyok. Úgyhogy nagy volt az öröm, kakaóval ünnepeltem (mielőtt hülyének nézne a kedves olvasó, absztinens vagyok. Azt hiszem, ettől a többség még hülyébbnek tart :D)

Aztán felvirradt a szerdai nap reggele, s az egyetemre beérve többek gratulációját is fogadhattam, sőt, Kaszás Gábor és Simon Ádám, nemzetközi tanulmányok szakos évfolyamtársaim egyenesen megtapsoltak (azért ez legyezgeti kicsit az ember hiúságát nah).

A nap nagy részét a konferenciára való felkészüléssel, órára járással és a poszt javítgatásával töltöttem, igazán érdemleges dolog nem történt, azt leszámítva, hogy a jegyzeteimet nem tudtam sehol kinyomtatni, úgyhogy barátnőm tette ezt meg helyettem. Órák után Stevenél dumáltunk egy bő órácskát. Este egyébként facebookon megkért Kiss Virág, egy kommunikáció- és médiatudomány szakos évfolyamtársam, hogy legyek szíves adjak nekik interjút az előadásom után (a Pázmány TV híradójában adnának le belőle részleteket). Ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, úgyhogy természetesen vállaltam :).

A csütörtök viszont már mozgalmasabb volt. Valószínűleg azért izgultam az átlagosnál jobban, mert nem tudtam eléggé átnézni a TDK-dolgozatomat, aminek a konkrétumait elfelejtettem azért a leadás óta. Az előadást sem tudtam igazán átstruktúrálni. A prezentáció diasora itt látható:

A pre-OTDK első napjának második szekciójába osztottak be minket Rudival a szervezők egy pszichológia szakos srác mellé/mögé. Utána Rudi jött, majd én, érdekesség, hogy mindhárman a Prezi-n csináltuk a prezentációnkat. Az enyém is viszonylag jól sikerült, talán az előadás témája miatt is ez váltotta ki a legtöbb érzelmet a kb. 10 fős nézősereg tagjaiból a Pázmány teremben.
Persze kaptam kritikákat is, talán én a legtöbbet, de ezt betudtam annak, hogy a kutatásom alapból nem volt tökéletes, valamint az időhiány okozta figyelmetlenségeknek (pl. elszúrtam a konzulensem új intézményének rövidítését. Konkrétan más intézményt írtam :D - most már javítva).
Szóval végülis megtartottam, de semmi extra nem volt. Utána pedig megejtettük a pár kérdéses interjút is Kiss Virággal és Dóber Adrival, amiről remélhetőleg nem sokára megkapom a felvételt is.
Aztán szünetben találkoztam Nagy Attilával (Atesz), a HÖT gazdasági alelnökével, aki korábban emailben szólította fel az embereket, hogy legyenek szívesek megkeresni őt egy bizonyos feladat miatt. Nos, végül én voltam ott egyedül, úgyhogy pár szó után elbúcsúztam tőle, majd indultam is a Bibliotheca épületébe, hogy befejezzük a nemzetközis demonstrátorokkal (illetve közülük kettővel: Günsberger Dórival és Juhos Annával) a politológia-nemzetközi-közgáz témájú könyveknek elkülönített kis terem berendezését, a könyvek átcsoportosítását.
Ezek után kivételesen egész hamar haza tudtam menni (miután "végigizgultam" egy tanórát és vettem wifi-sticket a laptophoz), bár a könyvtár nem lett kész. Aludni viszont valamiért csak két órát sikerült, úgyhogy ezért voltam olyan kómás pénteken egész nap (ezúton is elnézést Pócza Kálmán tanár úrtól, aki biztos furcsán nézett rám, amikor Modern politikai ideológiák órán az idegesítő kérdéseim helyett csak bóbiskolni látott). Órák után Dórival végre befejeztük a könyvtár pakolását (amit egyébként már a múlt héten elkezdtünk).
Ekkor ültem a laptophoz megnézni a mailjeimet, s láttam, hogy Lönhárt Tamás levelében a következőket írta (remélem nem sértem meg, hogy magánlevelezésünk részletét közzéteszem):

"Kedves Bence!
Tökéletes. Lekötelező mindaz, amit tettél.
Nagyon köszönöm.
Lenne egy ajánlatom: Júniusban kell feltölteni a CEEPUS  pályázatokat, aminek keretében KOLOZSVÁRRA meghívlak egy hónapra. Szállást, pénzt és minden kultúrintézménybe ingyenes belépőt mi biztosítunk. A 2011. októbere - 2012. januárja közötti időszakban jelöld meg, mikor kívánod letölteni a hónapot. Ez egy kezdete lehet szélesebb szakmai lehetőségeknek is... (...)

Tisztelettel és
barátsággal,
Dr. Lönhárt Tamás
BBTE Kolozsvár
Jelenkor Története és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék"

Azóta persze rajta vagyok az ügyön. A péntek délutánt végre barátnőmmel tölthettem, akinek nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a mozgalmas hetet kibírta mellettem és végig támogatott, valamint ő is buzgón kampányolt és büszke volt rám.
Pénteken egyébként új blogot indítottam "Földi Bence HÖT-képviselői blogja" címmel, ám ezt a HÖT vezetői - jogos indokokra hivatkozva - töröltették, amit nagyon sajnálok. Ettől függetlenül igyekszem majd informálni az engem támogatókat arról, hogy mit is teszek, mik a terveim, stb. Itt is szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem 163 hallgatótársamnak, hogy rám szavazott.
A mozgalmas hetek most kezdődnek majd igazán, hiszen ott a HÖT, az OTDK (ápr. közepe), egy nemzetközis konferencia, ahol Kasmír témaköréből fogok előadni április végén, a recenzió, egy másik - rendszeres - publikálási lehetőség, aztán beadandók, kiselőadások, vizsgaidőszak, stb, stb. Úgyhogy, aki tud, az támogasson, rám fog férni :D.
Remélem azért nem untattam halálra a kedves olvasót, már ha egyáltalán eljutott idáig. Ha igen, akkor ezért jár egy kis kedvesség is, íme, itt olvasható egy pályázati kiírás, ajánlom mindenkinek, hogy pályázza meg a lehetőséget!

Amit tavaly terveztem, idén véghezvittem: március 15-én igyekeztem annyi ünnepi beszédet meghallgatni, amennyire csak alkalmam nyílt. Így volt szerencsém hallani Orbán Viktor, Martin Schulz, Mesterházy Attila, Kaltenbach Jenő, Tarlós István, Pörzse Sándor, Juhász Tamás, Szegedi Csanád, Gyüre Csaba és Vona Gábor szavait. De a posztban nem csak beszédekről, hanem egyéb élményekről is szót ejtek.

Délelőtt fél tízkor találkoztam három hölgyismerősömmel az Astoriánál, hogy közösen hallgassuk meg a miniszterelnök március 15-i beszédét. Átballagva a Nemzeti Múzeum elé, konstatáltuk, hogy sokat nem fogunk látni, a nagy tömeg miatt (akik között, mint kiderült, fizetett statiszták is voltak) csak a múzeumkert kerítéséig jutottunk.

Orbán beszédét azzal kezdte, hogy március 15-én a magyar nemzet esküt tett ("Rabok tovább nem leszünk!"), s esküjüknek eleget tettek a magyarok 1848-ban, 1956-ban, 1990-ben és 2010-ben is. Ugyanis, mint kifejtette, ha a hatalom birtokosai hazugnak bizonyulnak, csak a hatalom megtartására törekednek, érvénybe lép az eskü, a magyarok összeszedik magukat és a megújulás útjára lépnek.

A miniszterelnök ezek után a rendszerváltás utáni időszakról beszélt, melyet a "bolyongás évei"-ként aposztrofált. Ekkoriban a magyarságot identitáskeresés jellemezte, kísértette a múlt, s új alkotmányt sem készített (Kelet-Közép-Európában egyedülálló módon, mint mondta), csak toldozgatta-foldozgatta törvényeit. Szerinte az időszak alatt megélt csalódások természetünk részévé váltak. 2010 azonban megmutatta: rossz helyen kutakodtunk. Magyarország szerinte nem ideológiákban, hanem közöttünk él, s erre tavaly jött rá a magyarság. Úgy látja, hogy fokozatosan visszanyerjük tartásunkat, jobb énünkre találunk.

Orbán kiemelte, ki kell állnunk érdekeinkért. Ezt tettük, amikor búcsút intettünk az IMF-nek, valamint ezt tettük az árvizek, a vörösiszap, a nyugdíjrendszer átalakítása, valamint az EU-s támadások kapcsán is. Kiemelte, hogy Európa népei közül a magyarok harcoltak és szenvedtek legtöbbet szabadságukért, negyvennyolcból mégsem engednek. Napjainkban sem hagyják magukat sem Brüsszellel, sem mással szemben. felszólította a külföldieket, hogy mindenütt adják meg a magyaroknak kijáró tiszteletet!

2010-ben lezárultak tehát a "bolyongás évei", s új korszak kezdődött, ehhez pedig új alaptörvényt kell alkotni. A praeambulumként is szolgáló Nemzeti Hitvallás megadja a "bolyongás éveinek" kérdéseire a választ, hiszen olyan értékek mellett kötelezik el magukat az ország lakosai, mint a Szent István-i örökség tisztelete, a kulturális nemzet, az emberi méltóság, a munka, a fiatal nemzedékek, stb.

A miniszterelnök kiemelte, hogy nincs küldő kényszer, aminek ne tudnánk ellenállni. Az új alkotmány is az erőnket mutatja, közösen kell tehát létrehozni (eddig nyolcszázezren küldték vissza az alkotmányos kérdőívet). Arra buzdít, hogy vegyen részt mindenki az alkotmányozásban, hogy az méginkább nemzeti konszenzuson alapuljon, s ezáltal még több erőt mutasson.

Mint mondta, az új alkotmány, melyet váznak tekint, nem elegendő: új hajtóművekre is szükség lesz. Ezek biztosításáról a Széchenyi Terv, a Széll Kálmán Terv, valamint az Országos Munkaterv gondoskodik. Orbán szerint az adósságcsapda hálójából csak így kerülhetünk ki, s eljöhet a felemelkedés időszaka. Nyolc év lejtmenet után végre mindent máshogy látunk, zsugorodnak szorongásaink, félelmeink, a napi megélhetés is egyre könnyebb lesz. Mint mondta, soha többé nem csúszunk oda vissza, ahonnan most elindultunk.

Kiemelte, hogy ismét értéke kezd lenni az adott szónak, a munkának, s elmondta, az elkövetkezendőkben a bűnös büntetését, a jó pedig jutalmát fogja elnyerni Magyarországon.

Beszéde végén még egy érdekes gondolatmenetet vázolt fel: ha a lélek zavaros, akkor zavaros lesz az észlelés, mely zavaros gondolkodást szül. A zavaros gondolkodás hibás döntéseket fog eredményezni, aminek a következményei rossz tettek lesznek. Ezért felszólít arra, hogy újítsuk meg magunkat, hiszen a szabad emberek a szabad társadalom alapjai.

Beszédét a "Dicsőség a negyvennyolcas hősöknek, hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" formulával zárta. (Egyébként a "Legyen béke, szabadság és egyetértés" mondattal nyitott).

Nos Orbán beszédének szinte minden második-harmadik mondatát hatalmas ováció fogadta, megjelenésekor vastapsot kapott, néha már úgy éreztem, mintha egy popkoncerten lennék. Az egész beszédet áthatotta egyfajta arrogancia, főleg külföld (azon belül is az EU) ellenében. Volt egy pillanat, amikor már azt éreztem, hogy az általa felhergelt tömeg azt fogja skandálni, hogy lépjünk ki az EU-ból...

Egyébként az ünnepség nagyjából a szokásos állami verzió volt: egy-két vers, egy-két dal, néptánc, effélék. Az viszont nagy pozitívum volt, hogy a Himnuszt az elején énekesnő segítségével, zeneszó nélkül énekelhettük, nagy élmény volt, ahogy az a jó pár ezres tömeg egyként énekli a himnuszt és nem rondít bele semmilyen zeneszó. A Nemzeti dalnak pedig a Tolcsvay testvérek-féle verzióját hallhattuk.

Ezek után két társunknak búcsút intettünk, s a Pilvax köz felé vettük az irányt.

A Magyar Szocialista Párt a Pilvax köz és a Városház utca sarkán tartotta március 15-i megemlékezését, mely inkább hasonlított egy nagygyűlésre (bár, a létszámot nézve inkább kisgyűlés), mint ünnepségre. Még el sem kezdődött a műsor, amikor egy előttünk álló néni hátrafordult és éles hangon, szinte elalélva azt suttogta urának: "Nééézd, itt a Gyurcsááány!!!", s kisvártatva a volt miniszterelnök mellett termett, jó pár másodpercig simogatva őt és feleségét, Dobrev Klárát. És mert én ilyen gyors reagálású vagyok, képem is van a tőlem három méterre megtörtént esetről, íme:

Egyébként Gyurcsány (aki kiosztott pár puszit is a nyugdíjas hölgyeknek) nem sokkal később előrébb sétált Molnár Gyulához, Újbuda volt polgármesteréhez (akivel később is találkoztunk), s vele tekintette meg a műsort.

Martin Schulz (az EP szocialista frakciójának vezetője) kezdte a műsort egy szinkrontolmács által fordított beszéddel. A szokásos tiszteletköröket (nagy megtiszteltetés, stb.) letudva kisvártatva a 12 pont második pontjára helyezte a hangsúlyt, utalva a Médiatörvény körüli vitára. Ám végül egy kis kitérő után kanyarodott vissza erre a témára. A '89-es eseményekre tért rá, s igyekezett hangsúlyozni, hogy a németek és az európai integráció is milyen sokat köszönhet a magyaroknak, akik megnyitották a határt Ausztria felé, elősegítve a vasfüggöny lehullását. Schulz szerint az EU önálló, szuverén nemzetek közössége, mely egységet képvisel, s végül Magyarország is tagja lett ennek a családnak.

A családon belül pedig őszintének kell lenni, mint mondta, így a médiatörvény ellen is fel kell emelni a hangunkat. Orbán ugyan azt mondta, hogy a kritizálók a magyar nemzetet kritizálják (itt a közönség fütyülni kezdett), ám Schulz Németországból hozott példát ennek cáfolatára: Merkelt is sokan kritizálják, mégsem fogja fel senki a német nemzet elleni kritikaként. Ismételten elmondta, nem a magyarokat, hanem a törvényt kritizálják.
Ezek után röviden kitért az arab világ eseményeire is, akiktől sokat tanulhatunk a social media és a telefonok felhasználása terén. Mint mondta, a világ nagy változások előtt áll, s ezeket a változásokat nem lehet megállítani. Ezeken a csatornákon kinyilváníthatjuk véleményünket, hiszen a cenzúra ezekre nem terjedhet ki. Beszéde végén biztatta az ellenzéki magyarokat, akik mögött az összes európai demokrata felsorakozik.

Az ünnepség során egyébként többször is hangos bekiabálások hallatszottak, a hang forrásából és a fényképből ítélve az alábbi úriember lehetett a "hangulatfelelős" (aki egyébként hallhatóan nem volt Gyurcsány-fan):

A hangoskodó úriember (Forrás: fn.hu)

Ezek után (Schulz magyar nyelvű felkonferálásával) következett a párt elnöke, Mesterházy Attila. Mint mondta, március 15-e minden évben a megújulás napja. Egykoron a nemzet összefogott, s összefogásuk alapja a közös hit, meggyőződés és remény volt. Ennek emlékezete sugárzik ma le ránk. Kissé paradox módon megjegyezte, hogy ezen a napon nincs baloldal, jobboldal, együtt ünneplünk (ehhez képest külön pártmegemlékezést tartanak, no mindegy).

Március 15-e kapcsán megtanultuk, hogy van lehetőség leváltani azt, akit le kell váltani, s ezt bizonyította 1956, valamint 1989 is. Megtanultuk, hogy csak közösen juthatunk előrébb. 1991-ben ennek folyományaként végre kimondhattuk: újra szabadok vagyunk, s ezt mindig ki akarjuk mondani!

Manapság viszont veszélyben a szabadság, a demokrácia, az összefogás Mesterházy Attila szerint. Mint mondta, a mai politikát a kirekesztés, a demokrácia eltiprása, valamint a szegények és elesettek érdekeinek figyelmen kívül hagyása jellemzi. Úgy véli, hogy nem március 15-re, hanem 1849. március 4-ére kell most emlékezzünk, amikor II. József kibocsátotta az olmützi oktrojált alkotmányt, mely új alkotmányos diktátumként nehezedett Magyarországra.

Kijelentette, hogy "fülkeforradalom" címén alkotmányos puccs zajlik ma Magyarországon (hőbörgés). Mint mondta, egyetlen célja van az alkotmányos csínynek: biztosítani egy szűk elit hatalmát (fütty).

Kiemelte, hogy a demokraták ragaszkodnak jövőjükhöz, melyet nem a királyság jelképei jelentenek számukra, hanem a '48-as kokárda, az '56-os zászló, valamint a Kossuth-címer. A Magyar Köztársaság polgárainak tartják magukat, nem csak Magyarországénak. Elmondta, hogy a köztársaságban biztosítottak az emberi szabadságjogok, s apolitikusok nem a kiváltságos kevesek, hanem a többség érdekeit képviselik. A köztársaságban a törvény mindenkire vonatkozik, a rend nem fenyegetés, s a kormány politikáját áthatja a szolidaritás eszméje. Mint mondta, ebben a köztársaságban kívánnak élni, ahol nincsenek vármegyék, csendőrség, úriszék és hasonlók. Modern, szabad országban szeretnének élni, nem a múltba tekintő és álmokat kergető országban.

Mint mondta, minden történelmi személyiség kétszer kerül színre: egyszer mint tragédia, egyszer mint bohózat (utalva Orbán Viktor legutóbbi tevékenykedéseire). Hogy ne legyen se bohózat, se tragédia a mostani, az csak rajtunk múlik.

Mindenki mondja ki: Eddig és ne tovább! A pártelnök elmondta, hogy hisznek a szabadságban, a demokráciában és a közhatalmi intézmények függetlenségében, ezért az új alkotmányt nem érzik magukénak. Méltatlan március 15-e és október 23-a szelleméhez is (a "hangulatfelelős" úriember ekkor a "Tákolmány!" szót kiáltotta be). Majd elkezdte kántálni, hogy "Nem hagyjuk! Nem hagyjuk!", s a néhány száz fős tömeg követte.

Beszédét a következő gondolatokkal zárta: hűek maradunk Kossuthoz, Batthyányhoz, Deákhoz és a többiekhez, akik hitet adnak ahhoz, hogy az alkotmányos puccsot megbuktassuk. Mint mondta, lesz még demokratikus Magyar Köztársaság! Beszédét a "Talpra magyar, hí a haza!" idézettel zárta, mely kicsit a levegőben lógva maradt, másodpercekig nem tudta eldönteni a közönség, hogy szeretett pártelnökük folytatja-e még.

Alapvetően érdekes volt fiatalként a korosabb emberek között hallgatni két olyan beszédet is, akikkel nem vagyok egy politikai platformon, de azt kell mondjam, egyik sem volt olyan lehengerlő és magával ragadó, mint mondjuk Orbáné. Nem igazán értett egyikőjük sem a hangulatkeltéshez, bár Mesterházy próbálkozott, erőtlennek bizonyult a feladathoz.



13.00 Batthyány örökmécses, fővárosi ünnepség - Kaltenbach Jenő, Tarlós István
Sietnünk kellett, hogy elkapjuk a fővárosi tisztségviselők beszédeit, de szerencsére Miklósa Erika megmenekített minket szorult helyzetünkből és nem engedte mikrofonhoz egy ideig a városatyákat. Elsőként Kaltenbach Jenő, az LMP fővárosi frakciójának vezetője lépett színpadra, akit a főpolgármester kért fel, hogy tartson beszédet.
Mondandóját a szabadságharcosok méltatásával kezdte, akikről kijelentette, hogy végső soron győztek, csak a kiegyezés révén. Ezek után a 12 pontra tért rá, melyben véleménye szerint az alapvető szabadságjogok mind szerepelnek. Kiemelte, hogy a szabadság érzékeny jószág, s '48-tól nem volt egyenes az út ennek kivívásáig. '89-ben fegyver nélkül sikerült kivívni, szerinte ezért sem becsüljük meg annyira a 12 pontot, melyből a sajtószabadságra, felelős minisztériumra, törvény előtti egyenlőségre és közös teherviselésre vonatkozó pontokat emelte ki. Ezek azok, amiken manapság is volna javítanivaló.

Kaltenbach Jenőt hallgatja a kb. 100 fős hallgatóság (Saját fotó)

Megemlítette még az 1989-es új 12 pontot is, mellyel kapcsolatban feltette a költőinek szánt kérdést: teljesültek-e kitűzött szándékai? Végezetül elmondta, hogy az LMP a "Haza és haladás" jelszó mentén politizál.
Kaltenbach nem egy született szónok, így nem okozok nagy meglepetést azzal a kijelentésemmel, hogy a nap legunalmasabb, legaltatóbb beszédét hallhattuk tőle (nem csoda, hogy sokan elszállingóztak a hallgatóságból).
Ezek után Tarlós István főpolgármester vette át a szót, aki a Demszky-korszakkal szakítva a Batthyány örökmécseshez helyezte át a fővárosi ünnepséget, mivel szerinte a helynek szelleme van.
Beszéde elején párhuzamot vont 1848 és 2010 között, hiszen százhatvanhárom éve is nagy volt a lelkesedés az új kormánnyal szemben, akiket hűségesen biztattak, s a jövő megalapozását várták tőlük. Mint elmondta, a kormány feladata ma is nehéz, hiszen lényegéből a semmiből kell teremteni, ráadásul olyanoktól kell átvenni az adósságba került országot, akik alternatív valóságban élnek, ráadásul a hazudozást vereségük után is folytatják.
Deákot idézve elmondta, hogy amíg lehet, magyarként kívánunk élni, utalva a nemzeti identitásunkat alázó baloldaliakra, akik Cohn-Benditekhez szaladnak nyugatra, s cenzúráról szóló hírekkel járatják le Magyarországot külföldön.

Tarlós István egyedi kokárdáját igazgatja. (Forrás: hvg.hu)

Mint mondta, 1848-49-ben társadalmunk, nemzetünk alapjait fektették le elődeink, akiket csak az orosz bevonulás tudott meghátrálásra késztetni (mint 1956-ban is). A kiegyezés komoly fejlődést hozott, s ekkor teljesedett ki a szabadságharcosok tevékenysége is.
Beszéde végén ismét aktuálpolitikára váltott: március 15-e szerinte azért is fontos idén, mert identitásformáló ereje van, s ennek nagy szerepe lehet abban a fegyvertelen harcban, ami ma folyik Magyarországon.

Tarlós István beszédével nem volt különösebb problémám, igaz annyira nem tetszett, hogy az egészet csak felolvasta és semmilyen kirívó retorikai elemet nem vetett be. Kicsit sajnáltam, hogy kvázi történelemórát tartott beszéde nagy részében, amikor is felvázolta a '48-'49-es események sorozatát, de alapvetően korrekt, összeszedett "szónoklatot" hallottam (többek közt Molnár Gyula társaságában).

15.00 Deák Ferenc tér, Jobbik nagygyűlés - Juhász Tamás, Szegedi Csanád, Gyüre Csaba, Vona Gábor
A fővárosi ünnepség után egyedül maradtam, s a Deák tér felé vettem az irányt, ahol a Jobbik három órára hirdetett megemlékezést. Kb. negyed háromkor érhettem oda, amikor már állt a színpad, s a kivetítőket próbálták beállítani. Majd egyre csak gyűlni kezdett a tömeg, amit a következő fotó érzékeltethet:

A tömeg gyülekezése (Saját fotók)

Pörzse Sándor volt az esemény konferansziéja, aki igyekezett bevezetőjével feltüzelni a megjelent több ezres tömeget. Utalt az egy évvel ezelőtti nagygyűlésre, ahol kiderült, hogy a Jobbik jelentős erőt képvisel. Ezek után a régiekre emlékezett: mint elmondta, '48-ban Kossuth hívására nyolc huszárezredből 6 elindult haza. Viszont a hazafiak ellen akkor is hatottak erők, emlékezzünk csak, Petőfi nem lehetett országgyűlési képviselő! Ezekre az emberekre az "idegenszívű kapitány" kifejezést használta, s utána kimondta, mai párhuzama is van a dolognak: Szanyi Tiborra gondolt.
Ezek után kiemelte, hogy akkor elindult valami, ami megváltoztatta az országot, sőt a világot is. Emlékeztetett, hogy húsz évvel a szabadságharc leverése után Kossuthot New Yorkban negyedmillió ember várta!
Mint mondta, jó itt lenni, jó látni a zászlórengeteget, de ez nem elég: harcolni kell, többek közt az olyanok ellen, mint Simon Peresz, majd felolvasta az egyik kifeszített transzparens szövegét, amire a közönség hangos "Úgy van!" bekiabálásokkal reagált.

Üzenet Simon Peresznek (Saját fotó)

Kiemelte, hogy egy év alatt sok mindent elért a Jobbik, de még mindig nagyon sok tennivaló van. Igyekeznek megszólítani a fiatalokat is, nemrég megalakították a Jobbik Ifjúsági Tagozatát is. Majd nagy tapsot kért a Gödöllői Fuvószenekarnak, akik nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor elvállalták a fellépést.
Néhány szóban emlékeztetett a Magyar Gárda eddigi történetére, melynek kapcsán kiemelte, hogy a gárdát nem lehet feloszlatni, hiszen "gárdistának lenni a szívben dől el". Mint mondta, ők, valamint a Nemzeti Őrsereg tagjai a nemzet színe java.



Ezek után felkonferálta Juhász Tamást, az Új Magyar Gárda Mozgalom kapitányát. Juhász azzal kezdte mondandóját, hogy negyvennyolcat identitásszimbólumnak nevezte, hiszen akkor az ifjaknak volt ereje, mersze, s a radikális ifjak kivívták a szabadságot. Mint elmondta, nemzeti szabadságunk létünk alapja.
Kiemelte, hogy ma sokan úgy vélik, a történelem nem ismétlődik meg. Ennek cáfolataként megemlítette, hogy jelenleg is háború folyik ellenük, a magyar politika világát pedig átszövik az összeesküvések, a korrupció és az árulás. A legnagyobb problémának a "fekete járvány"-t nevezte, mely főleg vidéken, az idősek között szedi áldozatait (hangos fújolás), s ezt nem lehet narancslével orvosolni.

Juhász Tamás, a Gárda új kapitánya (Forrás: hvg.hu)

Feltette a kérsét, hogy változott-e valami, mióta a Fidesz van kormányon? Majd elkezdte sorolni, hogy Hagyó házi őrizetbe került a börtönből, Biszku Béla ("fúúúúj!") perét is felfüggesztették, a Cozma-ügy húzódik, Heller Ágnes (hangos hőbörgés) is kimehetett Brüsszelbe gyalázni az országot, a Jobbikot igyekeznek elhallgattatni, Budaházy még mindig terroristaként van számon tartva. Levonta a következtetést is: Orbán és Gyurcsány egykutya, "kóser mind a kettő!" (nagy taps).
Beszéde zárásaként arra buzdított, hogy fogjunk össze, rázzuk fel együtt álmából a nemzetet. Mint mondta, a Gárda ezt a szellemiséget képviseli: túlélte Draskovicsot, Gyurcsányt és Bajnaiékat is, hát túl fogja élni Pintért és Orbánt is. Mint minden jobbikos szónok, ő is az "Adjon az Isten!" formulával zárt, amire a közönség egy emberként dörögte vissza: "SZEBB JÖVŐT!"
A következő szónok Szegedi Csanád volt, a Jobbik EP-képviselője, akit a közönség hangos "Isten hozott!" kántálással fogadott. Beszédét azzal kezdte, hogy megemlítette, most értek haza a marosvásárhelyi pártgyűlésükről, ahol eldöntötték, nem csak a székely, hanem a partiumi autonómiatörekvés mellett is teljes vállszélességgel fognak kiállni.
Ezek után a Jobbik tavalyi nagygyűlésétől kezdve elért eredményeit sorolta fel, melyek kapcsán elmondta, vegyes érzelmeik lehetnek, hiszen a Fidesz kétharmados (53%-os) többséggel magához ragadta a hatalmat. Győzelmük után pedig "kibújt liberális arcuk".
Az alkotmányozás kapcsán kiemelte, hogy nem újat kellene alkotni, hanem a Szent Korona-tan alapján visszaállítani az ősi alkotmányt. A vitában részt fognak venni (hiszen kötelességük, a választók azért szavazták meg őket, hogy dolgozzanak), de egyértelmű nemmel szavaznak majd.
Mint mondta, az alkotmányozás nem szimplán politikai hiba, hanem történelmi bűn, melyet látva a negyvennyolcasok kardélre hányták volna őket. Feltette a kérdést, hogy milyen alapon akarnak rendszert váltani, ha a szocialista bűnösök is benn ülnek a parlamentben? Mivel ezt tűrik, bűntársakká váltak. Hozzátette, kezdeményezni fogják, hogy büntessék meg azokat, akik tagadják a 2006-os bűncselekmények megtörténtét, s keresetlen szavakkal illette Heller Ágnest.

Jobbik nagygyűlés. (Saját fotó)

Majd rátért a cigánybűnözés témakörére, melynek kapcsán kifejtette: a "gyilkos cigányterror sosem volt ilyen súlyos", miközben a gárdistákat üldözik.
Beszédét azzal zárta, hogy kiemelte, a Jobbikra sosem volt ekkora szükség, mint most, amikor nemzeti álarcba bújt hazaárulók vezetik az országot. Ezért a negyvennyolcasokból merítsünk erőt, s harcoljunk tovább.
A következő szónok Gyüre Csaba volt, a Nemzeti Őrsereg egyik alapítója, országgyűlési képviselő. 1848-49 kapcsán azt emelte ki, hogy a szabadságharcban más nemzetiségűek is részt vettek a magyar zászló alatt harcolva, tekintsünk csak végig az aradi vértanúk névsorán. Mint mondta, manapság is ilyen hősökre lenne szükség, hiszen olyan hazaárulókkal kell megküzdeni, mint a szocialisták, akik nyíltan kijelentették, hogy Izrael érdekeit is képviselik. Felszólított arra, hogy vegyük vissza országunkat, de nem fülkeforradalommal (implicit módon forradalomra buzdított).
'48-'49 kapcsán kiemelte azt is, hogy akkoriban a nemzet lebegett az emberek szeme előtt, tehát a "Csak a nemzet!" szlogent lehetne ráaggatni a korra. Ezzel szemben a Fidesz mivel kampányolt? "Csak a Fidesz!" Mint mondta, a Jobbik azt tanácsolta a kormánynak, hogy nyissunk kelet felé is, amit "megtettek", nyitottak a Közel-Kelet felé, erősítve a magyar-izraeli baráti kapcsolatokat.
Ezek után azt állította, hogy új 12 pontra van szükség, s tételesen fel is sorolta ezeket (én csak címszavakban teszem):

1. történelmi alkotmány - Szent Korona-tan alapján
2. deklarálni: Magyarország keresztény állam
3. magyar nyelv védelme
4. állami vagyon védelme
5. tárgyalni az államadósság elengedéséről
6. magyar őstörténet feltárása
7. devizahitelesek segítése
8. kommunistákat elsöpörni - elszámoltatást
9. termőföld és ivóvízkészlet védelme
10. szavazati jog a határon túliaknak - autonómiatörekvések támogatása
11. közbiztonság javítása - Gárda, Őrsereg, csendőrség, polgárőrségek a cigánybűnözés ellen
12. demográfiai változást

Az utolsó kapcsán megemlítette, hogy a Jobbik fővárosában, Tiszavasváriban az újszülöttek 68%a cigány származású. Ezeknek adna Orbán Viktor szavazati jogot? (Egyébként törvény tiltja, hogy etnikai hovatartozásról adatbázist vezessenek).

Beszéde végén azt mondta, új negyvennyolcasokra, valódi forradalomra van szükség (itt már explicit buzdítás).

Végül elérkezett a pillanat, amire a közönség már egy órája várt, színpadra lépett Vona Gábor is, hatalmas üdvrivalgás közepette, őt is az "Isten hozott!" köszöntést skandálva üdvözölte a több ezres közönség. Beszédét ő is egy kis történettel kezdte: aznap reggel nyolckor a Bánátban avatták a Remény Házát, és egy ottani, határon túli jobbikos üzent a pestieknek: "Ő nem adja fel, ti se adjátok!" A közönség hangos "Vesszen Trianon!" skandálással reagált.

Mesterházy Attilához hasonlóan ő is a megújulás ünnepeként aposztrofálta március 15-ét, méghozzá a megújuló remény ünnepeként. Mint mondta, a Jobbik nem adja fel.

Elmondta, hogy magyarnak lenni számára azt jelenti, hogy folyvást küzdeni a szabadságért. Aki vállalja, az magyarrá lesz, aki pedig nem, az csak magyarországi lakos marad.

A kormányváltás óta ő sem látott érdemi változást, a rendszerváltás második elsikkasztásának nevezte a közelmúlt eseményeit. Mint mondta, az MSZP és a Fidesz közös érdeke, hogy ne legyenek érdemi változások, ezért az alkotmány sem olyan lesz, mint szerintük kéne - sőt, kijelentette, hogy ha készül alkotmány Líbiában, akkor az is demokratikusabb lesz, mint a miénk. Kijelentette, hogy a Fidesz betartotta ígéretét ("Csak a Fidesz!"), viszont azt is hozzátette, hogy vigyázzanak, mert Gyurcsánynál lejjebb már csak az ördög van (majd hozzátette: ha nem sérti meg őket). Vona szerint az összeomlás felé haladnak.

Narancssárga struccnak is nevezte a kormánypártot, mely a homokba dugja a fejét, csak hogy a valós problémákat ne lássa. Elmondta, hogy ha az MSZP-t a tolvajok pártjának tartjuk, akkor a Fidesz a gazdagok pártja, melyet mi sem bizonyít jobban, mint az egykulcsos adórendszer bevezetése, valamint a nemrég bejelentett "Széllel bélelt terv", melyek révén mindent elvesznek a közemberektől. A kormányt álláshalmozó, megalomán, gazdag emberekből álló testületnek nevezte.

Vona elmondta, rabságban élünk, méghozzá hármas csapdában:

1. az első az államadósság csapdája, mely valójában az emberek adóssága. A kormány azt erőlteti, hogy fizessük tovább, de miért mi? Miért nem ők?
2. a második a nyugati kifosztottság csapdája. Mint mondta, az Unióba a jövőbeli kihasználásunk miatt vettek csak fel minket, s az EU-elnökség is megmutatta: a nyugatiakat teljes mértékben kiszolgálja a kormány, s az EU rabszolgái lettünk.
3. a harmadik és legégetőbb probléma a demográfiai válság, melynek két ága van: az egyik a népességfogyás, a másik pedig a cigányság arányának növekedése. Vona szerint a választójogi reform rövid időn belül cigányuralomhoz vezetne (Ennek kapcsán ajánlom a Véleményvezér cikkét)

A hármas csapdát tragédiaként aposztrofálta. Elmondta, minden eszközzel tenni fognak az őrültség ellen.

A cigányságnál maradva felmerül a kérdés: ki fogja eltartani az országot? Vona szerint ez egy társadalmi, gazdasági probléma, nem rasszizmus. Aki pedig ezt nem érti meg, azok között kisorsolnak egy wellnesshétvégét Olaszliszkán, Tatárszentgyörgyön vagy Gyöngyöspatán. (nevetés).

Elmondta, várhatóan újabb megszorítások lesznek, hiszen a költségvetés egy lyukas hordó, mégis azt mondják, hogy a magyar ember a lusta, nem dolgozik eleget, emiatt nő az államadósság. Valójában ők lopják el. Gyakran hangoztatja a kormány azt is, hogy nincs más megoldás, ami azt bizonyítja Vona szerint, hogy a nemzetközi tőke parancsol nekik. De kijelentette, nemhogy a szél, az első tavaszi szellő fogja elfújni tervüket.

Bejelentette, hogy kidolgoztak egy alternatívát, a IV. Béla tervet, melynek fő pontjai a következők:

• államadósság újratárgyalása
• előzetes népszavazás az alkotmányról, Lisszabonról népszavazás
• forintosítani a devizahiteleket
• önellátásra történő átállás
• föld és víz védelme
• körbetartozások felszámolása
• szülői életjáradék program
• kommunista pártfunkcionáriusok nyugdíját a minimálnyugdíjra csökkenteni
• szociális kártyarendszer
• állami bentlakásos iskolahálózat
• zérótolerancia a korrupcióval szemben
• mindenki megvédesse saját portáját - akár fegyverrel (ujjongás)
• minimum 3000 fős csendőrség
• akiknek ezek nem tetszenek: önfenntartó börtönt!

Beszéde végén kijelentette, van valódi, nemzeti ellenzék Magyarországon, akit óvni, becsülni és szeretni kell. Feltette a kérdést: "Vannak-e még magyarok?", melyre elsőre gyenge igen hallatszott, majd feltette újra, ekkor már egyként kiáltotta a közönség: "IGEN!". Ugyanez történt az "Élnek-e még unokái Attilának kérdést követően is. A "Magyarország fel fog támadni!" felkiáltással fejezte be szónoklatát.

A Jobbik gyűlése volt a leghangulatosabb mind közül, beszervezték Kalapács Józsit is, akinek segítségével az esemény végén elénekelhettük a Szózatot és a Székely himnuszt is (utóbbi meglehetősen érzelmesre sikeredett részemről - érthető okokból). Mellesleg Józsi elénekelte a Tolcsvay-féle Nemzeti dalt is, azaz végülis találhatunk párhuzamot az MSZP és a Fidesz (illetve az állam) rendezvényével is. 

Egyébként a közönség jó hangulatban, feltüzelve ünnepelt, velem sem nagyon foglalkoztak, bár a vége felé már volt, aki gyanúsan méregette a folyamatosan jegyzetelő, ezáltal nem tapsoló fiatalembert, aki a sapkám alatt állt. Egy hölgy, aki a gyűlésen többször is erőtlenül kiáltotta, hogy "Szabadságot Budaházynak!", megkérdezte, hogy melyik újságtól vagyok. Mikor válaszoltam, hogy Pázmány, politológia, nagyokat bólogatott és megnyugodott.

Összességében nagyon élveztem ezt a napot, bár kissé elfáradtam, elvégre fél tíztől háromnegyed ötig összesen a Deák tér-Kossuth tér útvonalon ültem a metrón néhány percet. Jövőre - reményeim szerint - ismétlek.

Az LMP ünnepségéről előzetesen nem találtam információt honlapjukon, csak a hírekben értesültem róla, hogy a Teleki László téren tartottak megemlékezést. Erről bővebben a FigyelőNet cikkében olvashattok.
A Munkáspárt is tartott megemlékezést a Táncsics börtönnél a Budai Várban, de erre időhiányban nem tudtam elmenni. Thürmer Gyula beszédét a honlapjukon olvashatjátok.

2011. március 8-án került megrendezésre az Antall József Politikai és Társadalomtudományi Tudásközpont szervezésében a HVG-vel közösen kiadott kötetük második bemutatója (az elsőt a Magyar Külügyi Intézetben 2011. február 18-án). Az esemény (melynek a Budapesti Corvinus Egyetem 2001-es Rektori előadóterme adott otthont) moderátora Dr. Gálik Zoltán (BCE) volt, meghívott beszélgetőtársai pedig Dr. Jeszenszky Géza (BCE, volt külügyminiszter), Dr. Egedy Gergely (BCE) és Dr. Varga-Haszonits Zoltán (II. Európai Főosztály Képviselője, az Észak-Európai osztály vezetője) voltak.

Gálik Zoltán, Varga-Haszonits Zoltán, Jeszenszky Géza és Egedy Gergely a könyvbemutatón. (Forrás: AJTK Facebook-oldal)

Az esemény elején az egykori miniszterelnök Antall József fia, Antall Péter köszöntötte a szép számban megjelent hallgatóságot. Röviden bemutatta az Antall József Tudásközpont létrejöttének körülményeit, majd felkérte Gálik Zoltánt, hogy vezesse a kötetlennek szánt beszélgetést.

Gálik úr rövid bevezetőjében utalt arra, hogy a brit konzervatívok nagy kihívás előtt állnak, hiszen 13 év után ismét kormányzó erővé váltak, igaz, koalícióra kényszerültek a liberális-demokratákkal. Sokan úgy vélték, hogy ez az együttműködés maximum egy hónapig lehet életképes, ám eddig úgy tűnik, hogy kiállja az idő próbáját. Gálik szerint a másik fő kihívást az jelenti, hogy a válság választ igényel, így a kormányzat gazdasági megszorításokra kényszerül. Bevezetőjének végén hangsúlyozta, hogy az Egyesült Királyság nagy változások előtt áll, mind belpolitikai, mind pedig külpolitikai (EU-kapcsolatok) szinten.

Dr. Jeszenszky Géza az Egyesült Királyság történelmi hagyományaitól közelítette meg Cameron politikáját. Mint elmondta, százötven esztendővel ezelőtt az ország vezető hatalom volt a világban, ám a közvéleményben már megjelentek olyan vélemények, amik szerint ez a hegemónia nem tarthat örökké. A világ más országai, így Magyarország számára is követendő példa, modell volt az Egyesült Királyság (vagy ahogy gyakran hivatkoznak rá – tévesen - Anglia). Olyan neves személyiségek állították Angliát modellként a magyar társadalom elé, mint Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Tisza István, Bethlen István, de az irodalomban is megjelent Anglia, mint ideális társadalom. A múlt század fordulójára viszont az ország veszített tényleges hatalmából, ám tekintélye megmaradt. Az angol-magyar kapcsolatokat ekkoriban az jellemezte, hogy Magyarország az Egyesült Királyságtól várta, hogy a világháború után mellé álljon és segítsen a talpra állásban. Ezzel szemben az angolok az 1904-1906-os magyar belpolitikai válság miatt kiábrándultak az országból, ráadásul a világháború során is ellenséges oldalon szálltak harcba, ám így is igyekeztek segíteni, ahol tudtak (pl. a Népszövetségbe nélkülük nehezen vették volna fel Magyarországot). Teleki a második világháború alatt sem akarta megszakítani a hagyományosan jónak mondható diplomáciai kapcsolatokat, s végül hintapolitikája vezetett halálához.
Jeszenszky szerint nem szabad elfeledni az Egyesült Királysággal való jó kapcsolatunkat, hiszen ha elmélyedünk az angol kultúrában, sok-sok értéket fedezhetünk fel, amik számunkra is hasznosak lehetnek. Úgy véli, hogy a jelenlegi angol értékrend a hazai pesszimizmussal szemben optimizmust mutat.
Ezek után rátért Cameron levelére, amiben a miniszterelnök utal arra, hogy Margaret Thatcher és Antall József között politikai barátság kötődött, s méltatta Antallt a rendszerváltásban betöltött szerepéért. Jeszenszky kiemelte, hogy ha a levelet nem is biztos, hogy Cameron saját kezével írta (hanem valaki a stábból), akkor is aláírta (márpedig szerinte egy angol csak olyat ír alá, amivel egyet is ért). Úgy véli, hogy ez fontos kiindulópont lehet a magyar-angol kapcsolatok kiépítésében.
Jeszenszky Géza fontosnak tartotta még kiemelni a 12 fejezet címét ("A felelőtlenség korát a megszorítások időszaka követi... Ha nem kezeljük az adósságválságot, újra mi lehetünk Európa beteg embere."), hiszen úgy véli, ez a cím teljes egészében igaz lehet Magyarországra vonatkoztatva is.

A szót ekkor Egedy Gergely vette át, akinek a következő kérdést tette fel Gálik Zoltán: mit jelent manapság angolnak és konzervatívnak lenni? Egedy inkább utóbbira reflektálva szólt néhány szót a konzervativizmusról. Mint mondta, sokat változott a konzervativizmus atyja, Edmund Burke óta ez az ideológia, mely nem alkot univerzális recepteket, ebből kifolyólag csak a brit konzervativizmusról beszélt a továbbiakban. Kiemelte az utóbbi idők két legfőbb irányzatát a brit konzervativizmuson belül: az egyik a nemzetben gondolkozó konzervativizmus, mely Benjamin Disraeli nevéhez köthető és szociális felelősségtudat jellemzi. A másik irányzat, amelyet többek közt szabad piaci kapitalizmusnak is neveznek, Margaret Thatcherhez kapcsolódik, lényege, hogy ellenzi az állami beavatkozást, mivel a piacot hatékony szabályzónak tartja.
Egedy szerint a neokonzervativizmus mindkettőből merít, így Cameron politikája nem antithatcherista, amit egyesek állítanak, hanem inkább posztthatcherista. Mint elmondta, David Cameron nagy tisztelője Margaret Thatchernek, azonban hozzá képest új prioritásokat is megfogalmazott. Cameron politikájának középpontjába a társadalom került.
A miniszterelnök a "broken society" fogalommal jellemzi országát, így feladatának tartja, hogy rendbe tegye azt (Egedy hozzátette, az elnevezést túlzásnak tartja, ám megjegyezte, hogy válságjelenségek valóban mutatkoznak, például bandaháborúk formájában). Cameron politikájának fontos eleme még, hogy túl akar lépni az állam és a társadalomszervezés dichotómiáján, így nagy hangsúlyt fektet a civil kezdeményezések támogatására. Végezetül két elnevezést említ, amit a miniszterelnök politikai filozófiájára ráaggattak: az egyik Oliver Letwin tollából a társadalmi felelősség eszméje, a másikat pedig David Willets találta ki: "civic conservatism", amit Egedy közpolgári konzervativizmusnak nevezett.

 Varga-Haszonits Zoltán pár megjegyzést fűzött a korábban elhangzottakhoz, mindenekelőtt azt említve, hogy Cameron - saját önmeghatározása szerint - liberális konzervatív. Kiemelte, hogy olyanra jött rá a Konzervatív Párttal kapcsolatban, amit társai korábban nem ismertek fel: felismerte a kommunikáció fontosságát. Így elődjeitől nagyban különböző politikát kezdett folytatni pártelnöksége elejétől kezdve, melynek eredményeként a politikai palettán középre igyekezett pozícionálni pártját, s így jobban eladhatóvá tette azt (némileg lemásolva Tony Blair módszerét). Hozzátette, hogy hozzájárult politikájához az is, hogy súlyosan beteg gyermekét elveszítette, s ez az esemény a közösség összetartozásának fontosságára tanította. Többek közt ezért is támaszkodik nagymértékben a családokra.
Gálik Zoltán a következő kérdéseket szegezte ezek után Varga-Haszonitsnak: hogyan tartsunk fenn kapcsolatokat az Egyesült Királysággal? Milyen változások történtek az utóbbi időben diplomáciai kapcsolatainkban?
Varga-Haszonits elmondta, az EU-elnökség kapcsán élénk érdeklődés mutatkozott, mutatkozik Magyarország irányába az Egyesült Királyság részéről. Úgy véli, hogy fontos a brit közvélemény magyarságképe. Az ottani közvélemény a rendszerváltás időszakában kulcsszerepet tulajdonított Magyarországnak a vasfüggöny lerombolásában, ám ez a tisztelet és megbecsülés mára minimálisra csökkent, manapság Lengyelországot tartják Kelet-Közép-Európa vezető országának. Mint elmondta, az EU-elnökség kiváló lehetőség lehet arra, hogy újra felértékelődjünk szemünkben, s érdeklődésük ne lankadjon július elseje után sem.
Ezek után azt emelte ki, hogy az Egyesült Királyság Európa-politikája kapcsán mindig saját érdekeit tartja szem előtt, ez már akkor is megmutatkozott, amikor az EGK-tárgyalásokra (amikre meghívást kaptak), nem delegáltak senkit, majd belépésüket is önérdek vezérelte. Saját érdekeiket figyelembe véve sorolják be az egyes EU-tagállamokat és más országokat a baráti, vagy ellenfél kategóriákba. Magyarország az Egyesült Királysággal sok kérdésben egyetért (pl. a bővítés kérdésében, a belső piac támogatásában, biztonságpolitikai kérdésekben, válságkezelés szükségességében, stb.), ám a mikéntek terén már meglehetősen nagy eltérések mutatkoznak (pl. Magyarország a nyugat-balkáni bővítés mellett áll, míg a britek a törököket támogatják, stb.). Vannak olyan szakpolitikák is, melyek kapcsán totálisan eltér a két ország érdeke, ilyen például a közös agrárpolitika kérdése. 

Érdekeik tehát azt diktálják számukra, hogy jó viszonyt ápoljanak Magyarországgal, míg az az Európai Unió soros elnöki tisztségét ellátja (ezért is hívta meg decemberben David Cameron Orbán Viktort Londonba). Varga-Haszonits szerint látnunk kell, hogy befolyásolni úgy sem fogjuk tudni a briteket, csak alkukat köthetünk velük (egyes szakértők szerint az Európai Unió nem más, mint alkalmi szövetségek rendszere). A fő kérdés szerinte, hogy hogyan kezeljük az EU-n belüli kívülállóságukat?

A három meghívott rövid előadásai után Gálik Zoltán teret adott a közönség kérdéseinek is. Józsa Éva, BCE nemzetközi tanulmányok MA-szakos hallgató (aki a BA-t a PPKE-n végezte) a következő kérdést tette fel a vendégeknek: Mint azt Cameron többhelyütt is nyilatkozta, szerinte a multikulturalizmus megbukott. Releváns-e ez a "broken society"-val kapcsolatban?
Jeszenszky Géza válaszában elmondta, hogy sokféle náció él manapság a Brit-szigeten, túlnyomó többségük néhány generációval ezelőtt, vagy nemrég vándorolt be. Néhány esetben nagyobb konfliktus dúl ezek között a kisebbségek között, mint mondjuk azok anyaországai között, példaként pedig a közép-angliai pakisztáni-indiai bandaháborúkat említette. Úgy véli, hogy ez egy súlyos és égető probléma, amire nem biztos, hogy születhet jó válasz. Mindenesetre Jeszenszky szerint figyelni kell az angol (és német) válaszra, hiszen az releváns lehet a határon túli magyarok szempontjából is.
Egedy Gergely a multikulturalizmus kapcsán azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a kortárs konzervatívok mindig is elutasították azt. 2005 végétől Cameron több fórumon is ezt állítja ("zsákutcába vezet az állami multikulturalizmus modellje", mely a Munkáspárt kormányzásához köthető), mivel az nem integrál, így végső soron szegregációhoz, vezet el, hiszen a kisebbségi csoportok önmagukba záródnak és angolul sem fognak megtanulni tagjaik. Cameron úgy gondolja, hogy egy minimális szint mindenkitől elvárható, s ez még nem minősül agresszív integrációnak. Egedy szerint egyébként a legnagyobb problémát a muszlimok jelentik az Egyesült Királyság számára, méghozzá azok fundamentalista csoportjai. Ezen csoportok esetében - mint azt felmérések kimutatták - a fiatal, második, vagy sokadik generációs nemzedék tagjai jóval távolabb állnak a brit értékektől és brit tudattól, mint szüleik, ami biztonságpolitikai veszélyt jelenthet az országra nézve.
Varga-Haszonits Zoltán úgy véli, hogy a multikulturalizmus modellje bukott meg, igaz, a kisebbségek és a többség egészen jól együtt tud élni és a szélsőségek sem túl erősek. Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a problémához nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az Egyesült Királyság az EU tagállamai közül az elsők között volt, akik munkaerőpiacukat megnyitották a tagállamok munkavállalói felé. Manapság olyan problémákkal szembesültek, mint a kisebbségiek foglalkoztatása, és az integráció kérdése. Ráadásul a foglalkoztatás újabb problémaforrás lehet, ha a britek úgy fogják érezni, hogy nem tudnak munkához jutni a külföldiek miatt, hiszen az az idegengyűlölet felerősödéséhez vezethet.

Egy következő nézői kérdés úgy hangzott, hogy: Hogyan kíván David Cameron a társadalomra támaszkodni, ha már az angol értékek sem azok a fiatalok körében, mint egy idősebb generáció esetében?
A kérdésre Egedy Gergely válaszolt, hangsúlyozva, hogy Cameron a helyi közösségekre támaszkodik, így például a helyi rendőrkapitányokat a helyiek választhatják meg. Ezen kívül támaszkodik még a családra, akiket szociális szinten is támogat (pl. a házasságban élőknek adókedvezmény jár). Mint azt korábban említette, Cameron az állami beavatkozások visszaszorítására törekszik, valamint igyekszik erősíteni az önkéntes szervek működését. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektet az értékközvetítésre is, melyet intézkedései, valamint a média révén kíván elérni.

A könyvbemutató utolsó kérdését én tettem fel. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon a közelgő változásoknak, mint például a választási rendszer esetleges átalakítása, vagy az írott alkotmány esetleges elkészítése, milyen hatása lehet a konzervatív politikai berendezkedésű Egyesült Királyság politikai rendszerére?
Kérdésemre Varga-Haszonits Zoltán igyekezett rövid választ adni. Mint ismeretes, a választási rendszer módosítása liberális-demokrata követelés, céljuk, hogy kitörhessenek az örökös harmadik, de tényleges politikai szereppel nem bíró pozíciójukból, s állandó királycsinálókká válhassanak. Ezért az Egyesült Királyságban jelenleg használatban lévő többségi választási rendszer helyett az arányosat vezetnék be. Viszont ez megteremtené annak veszélyét, hogy nem alakulna ki stabil kormánytöbbség. Varga-Haszonits kiemelte, hogy a koalíció rendkívül ingatagnak tűnik, lényegében a tehetetlenségi erő tartja össze. Azt ajánlotta a hallgatóságnak és nekem, hogy várjuk meg először május 5-ét, amikor népszavazást tartanak a választási rendszer átalakításáról. Valószínűleg a Munkáspárt és a Konzervatív Párt is ellene fog kampányolni (hisz érdekük ezt diktálja), így nagy rá az esély, hogy a módosítást leszavazzák. Ez viszont a koalíció szétesését eredményezheti, ugyanis a koalíciós szerződés megkötése igencsak megosztotta mind a torykat, mind a liberális-demokratákat.

Az esemény legvégén Antall Péter megköszönte a meghívott vendégeknek és a közönségnek a részvételt, majd családja borászatából származó bort nyújtott át az előadóknak. A regisztrált vendégek pedig átvehették a könyv egy-egy ingyenes példányát.

Az HBO nemrégiben új sorozattal rukkolt elő, hogy kitöltse az egyik valaha volt legjobb sorozat, a Maffiózók (The Sopranos) után keletkezett űrt. Nos, lényegében túl nagy erőfeszítéseket nem tettek, hiszen a Boardwalk Empire (továbbiakban BE) szintén egy az USA-ban játszódó maffiatörténet, igaz, jó pár évtizeddel korábban. Eddig az első évadot láthatta a nagyérdemű.

A készítők tekintetében is sok a közös kapocs a Maffiózókkal, hiszen Timothy Van Patten és Terence Winter dolgoztak az HBO korábbi bűnözős szériájának sikerein. Melléjük érkezett Martin Scorsese, aki az első rész rendezőjeként, valamint az első évad során végig (Mark Wahlberggel kiegészülve) producerként vett részt a munkában.
Még a sorozat fő színhelye sem esik távol a Sopranoék befolyása alatt álló területtől, hiszen a BE a New Jersey-i Atlantic Cityben játszódik, ahol a megye kincstárnoka, Enoch "Nucky" Thompson (a felejthetetlenül csúnya arcberendezésű Steve Buscemi alakításában, aki egyébként a Maffiózókban majd' egy évadon keresztül szerepelt és rengeteg részt rendezett) az úr. A sorozat a szesztilalom bejelentésével kezdődik (amit stílusosan pezsgővel ünnepelnek), s ezt kívánja Nucky a lehető legnagyobb mértékben kihasználni, hiszen az általa irányított város a fő csempészútvonalak egyik csomópontja.

Nuckynak, aki kezében tartja a város bordélyházait, kocsmáit, szállodáit, kaszinóit és egyéb szórakoztatási helyeit, a rendőrséggel sem kell foglalkoznia, hiszen a város rendőrfőnöke az öccse, Elias (Shea Whigham). Hogy az alkoholbizniszbe belépjen, meghívja magához a keleti part fontosabb gengsztereit, akikkel megállapodik, hogy milyen útvonalakon csempészik, hol vizezik fel az eladni kívánt alkoholt, stb. Ám a megkötött egyezséget már az első szállítmánykor felrúgja Nucky egyik izgága embere, a világháborús veterán, Jimmy Darmody (Michael Pitt), aki néhány banditával szövetkezve (egyikük egyébként az egyik gengszter sofőre, Al Capone [Stephen Graham, Baby Face Nelson a Közellenségekből]) ellopja a szállítmányt a New York-i főnök, Arnold Rothstein embereit meggyilkolva, így az ital nem jut el Nucky raktárába.
Jimmy nem gondolta volna, hogy milyen felfordulást okoz ezzel: lényegében minden üzletfelet feldühített tettével, akik rövid időn belül egymásnak is esnek.


A történet persze nem lenne teljes egy szerelmi szál nélkül. Nuckyt gyengéd szálak fűzik Margaret Schroederhez (Kelly Macdonald, Llewelyn Moss feleségét játszotta a Nem vénnek való vidékben), akivel egy alkoholellenes nőgyűlésen találkozott először, s mint kiderült, férje bántalmazza őt otthon, ami miatt elvetélt. Több nem is kell Nuckynak, elintézi a fickót, s gyönyörű lakásba költözteti Margaretet (akinek munkát is szerez) és két gyermekét (érdekesség, hogy Schroeder mindkét, valamint Darmody gyermekét is ikrek játszották a sorozatban, tehát a három gyereket hatan).
Mellettük fontos megemlíteni a szesztilalmi ügynök, Nelson Van Alden (Michael Shannon) karakterét, aki szintén vágyakozik Margaret után. Az évad elején a hívő katolikus rezzenéstelen arccal végzi munkáját, (valamint kínozza magát, amiért úgymond "hűtlen" volt feleségéhez) ám idővel egyre inkább lezüllik, alkoholt fogyaszt, s lefekszik Nucky egyik volt nőjével. És ennél még durvább dolgokat is tesz...

Enoch "Nucky" Thompson (Forrás: fanpop.com)

A BE-ben az az igazán jó, hogy teljes mértékben magával ragad. Annyira jó a hangulata, amit a részletek kidolgozottsága tesz lehetővé. Korhűek a helyszínek (pl. a városi korzó), a jelmezek, a zene, egyszerűen minden. Az egyetlen dolog, ami ebbe belerondít, az Atlantic City-ről készült távolabbi képeket számítógépes grafikával készítették, és hát hogy is mondjam, ez nagyon látszik rajta.
A színészi játék is pazar, Steve Buscemi sziporkázik a szerepben, de a mellékszereplők is nagyon tehetségesek, nem csoda, hogy sokan közülük filmes felkérést kaptak. A karakterek mélyen kidolgozottak, főleg ugye Nuckyé, de a mellékszereplőkről szintén sokat meg lehet tudni.
Az USA-ban már forgatják a Golden Globe-díjas sorozat második évadát, remélhetőleg nem sokára adásba is kerül, hogy örömét lelje mindenki az ötven perces epizódokban (Magyarországon is az HBO-n lehet nézni).


ÖSSZESSÉGÉBEN: erős kilences. Reméljük hat évad után úgy emlékszünk majd rá, mint a Maffiózókra.

2011 februárjának utolsó hétvégéjét három bollywoodi film megtekintésével töltöttem. A három alkotás elég sok tekintetben különbözik egymástól, közös pontjuk csupán az ország, ahol készültek: India (többnyire, mivel az egyik filmet részben nem itt vették fel, de erről később). Írásomban eme filmekről szólok néhány szót (úgyis olyan régen írtam már filmkritikát).

Nos a Jodhaa Akbar című filmmel telt a szombat délutánom. Ez annyira nem meglepő, ha megnézzük, hogy mennyi is a film játékideje: 213 perc, azaz három és fél óra. Azt tudni kell, hogy a bollywoodi filmek alapból nem nagyon lehetnek két óránál rövidebbek, mivel ezek a filmek sok helyütt az egyedüli szórakozási lehetőséget jelentik, és ugyanúgy, mint nálunk egy színházi előadásnál, itt is szoktak szünetet beiktatni. Általában magát a filmet is így készítik el: meghatározzák, hol tartsanak a nézők szünetet.

Ashutosh Gowariker történelmi filmeposza minden szempontból grandiózusra sikeredett. A filmben Bollywood két szupersztárja játssza a főszerepeket: a már Hollywoodba is exportált, gyönyörűséges Aishwarya Rai személyesíti meg Jodhaa hercegnőt, míg Akbar mogul császár szerepét Hrithik Roshan-ra osztották. Emellé még hozzávehetjük India egyik leghíresebb filmzeneszerzőjét, aki a Gettómilliomos kapcsán világhírre tett szert: A. R. Rahmant. Gowariker ezeken kívül bevetett 80 elefántot, 100 lovat, 55 tevét, a kifejezetten a film kedvéért felhasznált 400 kg aranyékszert, két tucat történészt és 7,5 millió dollárt. Szóval a statisztikák szerint valóban kitett magáért.

A film története nagy vonalakban annyi, hogy a 16. századi Indiában az északról érkező mogulok uralkodója, Akbar próbálja legyőzni hindu szomszédjait, meghódítani a félszigetet. Ehhez viszont szövetséget kell kössön a rádzsputokkal, mely szövetséget házassággal kell megszentelnie. Így kerül a képbe Jodhaa hercegnő, aki viszont nyilván nem örül a házasságnak. A frigy azonban mégis megköttetik, s a hindu vallású hercegnő gyakorolhatja vallását az iszlám mogulok udvarában is. Ám a császári pár sokáig nem talál egymásra, több intermezzo-t követően a film vége felé szeretnek egymásba.

A film valójában felfogható afféle propaganda-alkotásnak is, hiszen alapvetően a vallási törésvonalak mentén alakulnak ki benne a konfliktusok, ám Akbar császár vallási türelme (effektíve vallásszabadságot hirdet) az, amit -gondolom- a készítők a mai indiai nemzet számára követendő példaként kívántak állítani.

A film látványvilága az, amire a legtöbb figyelmet szentelt Gowariker, hiszen az alkotás képsorai úgy néznek ki, mintha egy középkori képeskönyv lapjai lennének. Csodálatos paloták, ruhák, ékszerek, emberek, színek jellemzik a filmet, valamint rengeteg statiszta, ami élőbbé teszi a Jodhaa Akbart az olyan filmeknél, amik számítógépes grafikára hagyatkoznak.

Viszont ugyanitt meg kell említeni a film fő negatívumát, a csatajeleneteket. Azt kell mondjam, hogy anno az Egri csillagok-ban élethűbb harcokat láthattunk, mint ebben a filmben. Egyáltalán nem élethűek, konkrétan elég szerencsétlenre sikeredtek, szerintem ezen a téren a hangeffekteket is elszúrták. A film végén van egy jelenet, ahol Akbar császár ellen merényletet próbálnak elkövetni, nos ez elég nevetségesre sikeredett. Valamivel később a császár párbajra kényszerül a szövetséget felbontó fél vezetőjével. Ez a párbaj még egész tűrhető, bár van egy érdekes rész, ahol a császárt vagy négyszer csapják fejen pajzzsal, mégsem látszik rajta semmilyen sérülés és simán nyeri a párbajt.

A film hangi világáról is szólnék pár szót. A bollywoodi szokásokhoz híven rengeteg dal hangzik el a filmben, ezek többségét Rahman archaizáló szellemben írta meg, így illik is a filmhez a filmzene. A hangeffektekkel sem volt igazán probléma, a csatákat kivéve. Szintén bollywoodi szokás, hogy van a filmben legalább egy grandiózus, rengeteg statisztával dolgozó táncjelenet, mely a Jodhaa Akbarban a császári udvarban zajlott le:

A színészi játékkal is meg voltam elégedve, nem hiába egy ország vezető színészei kaphatták meg a szerepeket. Összességében egy szép szerelmi történetet láttam, történelmi keretekbe ágyazva, béna csatajelenetekkel, bollywoodi jellegzetességekkel, de úgy vélem, hogy érdemes volt megnéznem.

Mindemellett érdekesség, hogy a filmben a szokásoktól eltérően egyetlen táncjelenet sem található, eléggé meg is lepődtem ezen, lényegében egy indiai hangulattal megfűszerezett sportfilmet láthattam.

Látvány: 8/10

Cselekmény: 10/10

Színészi játék: 8/10

Hang és Zene: 7/10

ÖSSZESSÉGÉBEN: erős nyolcas. Az utóbbi idők legjobb sportfilmje számomra.

A Dev.D sem egy klasszikus bollywoodi film, össznépi táncjelenet például ebben sem volt (igaz, esküvőn voltak kisebb táncoló csoportok). Alapvetően egy szerelmi történet, melynek főszereplője az alkohol és drogproblémákkal küzdő Dev (Abhay Deol) és nagy szerelme Paro (Mahie Gill). A filmet Anurag Kashyap rendezte.

A főszereplő srác mindig is problémás gyerek volt, ezért apja Londonba küldte tanulni, ám ezalatt is gyermekkori szerelméről, Paro-ról álmodozott, interneten keresztül tartották is a kapcsolatot. Aztán egy esküvő miatt hazautazik, ám a szerelme nem tud beteljesülni Paro-val, s végül az alkoholizmusba menekül. Paro eközben férjhez megy egy gazdag férfihoz.

Dev Delhiben apja pénzén élve kallódik, miközben egyre mélyebbre süllyed, s egy alvilági figura segítségével alkoholhoz, droghoz és egy prostituálthoz jut, aki beleszeret. Leni (Kalki Koechlin) európai születésű lánynak tűnik, aki szintén fokozatosan süllyedt idáig, s éjszakai életéből finanszírozta egyetemi tanulmányait. Az ő segítségével tudja végül Dev elfelejteni Paro-t (igaz, közben autóbalesetet okoz, meg hasonlók), s a film végén összejönnek.

A film nekem egyfajta Requiem egy álomért remake-nek tűnt, egy-két párhuzamot véltem felfedezni a két alkotás között. Ennek megfelelően a látványvilág elég nyomasztó lett, sokék sötét képpel, különböző színes fényekkel, pszichedelikus látomásokkal fűszerezve, de mindvégig megőrizve az indiai hangulatot. A hangzásvilágban sem a szokásos indiai zenék dominálnak, inkább furcsa hangulatú számok (többek közt itt hallottam először indiai rockzenét).

Egyedül a színészi játékkal voltak problémáim (jó, a történet sem tetszett annyira). Mivel a rendező kevésbé ismert színészekkel dolgozott, borítékolható volt, hogy gyengébb teljesítményt is láthatok majd, s azt kell mondjam, hogy Dev karaktere elég élettelen lett. A Requiemes párhuzamból kiindulva azt kell mondjam, hogy elég távol állt Jared Leto egykori alakításától...

Mindenesetre érdekes volt látni, hogy az indiaiak is képesek nyomasztó drogos filmet készíteni, de azért én inkább nézem a vígjátékaikat.

Látvány: 8/10

Cselekmény: 5/10

Színészi játék: 5/10

Hang és Zene: 7/10

ÖSSZESSÉGÉBEN: gyenge hatos. Nem volt rossz, de indokolatlannak érzem az IMDb-s nyolcas osztályzatot.